A végső harc

Az alagút hosszú volt és sötét. Ha kinyújtottam a karomat, már nem láttam az ujjaim végét. Emlékszem, mikor kislánykoromban hasonló helyre bújtam el mostohaszüleim elől. Sosem féltem a sötéttől. Sosem féltem olyan dolgoktól, amiktől az emberek általában. Most is csak valami ismeretlen kétely volt bennem, és a kérdés: „valóban ez a helyes? Ezt kell tennem?” De valahogy sosem értem rá válaszokat keresni. A démon a barlang belsejében volt, és ez azt jelentette, hogy nekem is oda kellett mennem. Görcsösen megszorítottam a katanát, és rendíthetetlenül haladtam előre. A szemem már hozzászokott a sötéthez, már láttam árnyakat elsuhanni magam előtt. Vagy csak éreztem? A gonosz a közelben volt.
Az alagút kiszélesedett. Elérkezett a pillanat, melyre oly régóta vártam. Ezerszer elképzeltem már. De most nem tudtam elhinni. Minden tökéletesen olyan volt, mint a fejemben. Egy hatalmas, kihalt terem. A sötét, mely már beleitta magát a szívembe, körülvett, és fojtogatott. A terem faláról csepegett a víz, és élesen, visszhangozva csattant szét a földön. Semmi más zaj nem zavarta meg a csendet.
És ott volt ő. A démon. Aki most is ugyanazt az alakot vette fel, melyet szüleim meggyilkolásakor használt. Férfiként egyenesedett fel a földről, ahol korábban fél térdre ereszkedve várt. Vajon mire? Átfutott az agyamon a gondolat: „Ő is rám várt.” Ahogyan én is ő rá. Fejét leszegve nézett fel, s haja zuhatagából előtűntek csillogó, dühtől izzó szemei. Úgy láttam, mindkét szeme fekete volt, de lehet, hogy csak a sötétben tűnt úgy. Nem tudom miért, de nem ragadtam kardot. A katana még mindig élettelenül lógott a kezemben, s hegye a földet súrolta. Vártam, hogy ő kezdeményezzen. Vagy reméltem, hogy nem történik semmi. Nem egészen tudom. Fejemben magammal hadakoztam. Itt volt a pillanat. A végső harc, és nem voltam biztos magamban. Össze kellett szednem az erőmet. Tudtam, hogy nem távozhatok harc nélkül. Valamelyikünknek halnia kell.
Ekkor a démon felemelte kardját. Maga elé tartva megcsillantotta felém hegyes, tükörsima pengéjét, és gyilkolásra kiéhezett tekintettel rám mosolygott. Ez adta meg az erőt, hogy felemeljem a fegyveremet. De nem támadtam. Oldalazva próbáltam megkerülni, felmérni a terep adottságait. Ő végig követett tekintetével. De kivárta, még egyenlő esélyekkel harcolhatunk. Végül elindult felém. Nem sietett. Kimérten, magabiztosan közelített, aztán lecsapott. Nem tettem többet, minthogy kivédtem az ütést, és vártam a következőt. Ekkor könnyűszerrel megölhetett volna, de nem tette. Egyszerű támadó csapásokat mért rám, én pedig kivédtem. De tudtam mit, miért tesz. A sok év alatt, melyet azzal töltöttem, hogy őt keresem, és a jelekből olvasok, melyeket hátrahagyott nekem, jól kiismertem őt. A harcmodora sem volt más. Akár a jelleme: mozdulatai erőt sugalltak, mégis gyengeséget színlelt. Egyelőre csak játszott velem. Megpróbált kiismerni. A kiismerhetőség pedig egyenlő a veszteséggel. De nem látott a gondolataim közé. Én is csak játszottam vele. Nem árultam el magam. Nem fedtem fel igazi harcmodoromat. Hátráltam, ahogy egy árva, bosszúra szomjas „kislányhoz” illik. Minden egyes ütésénél egy lépéssel hátrébb léptem. Végül a fal állított meg. Hűvösen tapadt a hátamhoz, és rideg valóságában jelezte: itt az ideje, hogy támadjak. Ő még mindig nem látta valódi szándékomat. Azt hitte, elérkezett a győzelme pillanata. Magasra emelte kardját, és egy nagy ívet rajzolva a levegőben, lecsapott, hogy levágja a fejemet. A kiszámíthatóság veszteség. De az is, ha az ellenfél túl hamar hiszi azt, hogy már kiismerte vetélytársát. Katanámat egy finom mozdulattal a kardja elé emeltem. Ez láthatólag meglepte őt, és egy pillanatra nem kezdett új támadásba. Határozott mozdulattal lenyomtam a fegyveremet a föld felé, s az, maga előtt tolta az övét is. A két penge, sikoltáshoz hasonlatos csikorgással csúszott egymáson. Szikrát vetettek. Végül mindkét kard hegye földet ért.
Ez volt az a pillanat, melyet soha életemben nem fogok elfelejteni. Ekkor még lett volna esélyem, hogy győzzek a szörnyeteg felett. Én minden erőmmel azon voltam, hogy a földön tartsam a fegyvereket, ő pedig azon volt, hogy felemelje őket. Nem is vettük észre, de testünk egymásnak feszült. Melleimet az ő mellkasa lapította le. Tekintetünk találkozott. Dühös, mindenre elszánt szemei megváltoztak. Felfedeztem benne a tüzet, mely az én lelkemben lobogott szüleim halála óta. Bár nem volt több egy lélegzetvételnyi időnél, több órának tűnt. Lejátszódott minden az agyamban. Végiggondoltam, mi mást tehetnénk most ahelyett, hogy élet-halál harcot vívunk egymással, a világ sorsáért. Elképzeltem, hogy ledőltöm a földre, vadul leszaggatom róla fekete, áttetsző felsőjét, és csókjaimmal árasztom el a testét. Szinte éreztem, ahogy jéghideg ajkam hozzáér forró, felhevült testéhez. De az is megfordult a fejemben, hogy ő vetkőztet le engem. Ott, ahogy álltunk, erőteljesen nekinyom a falnak, és a földre dobja a köpenyemet. Melleimet gyengéden harapdálja, míg kezei felfedezőútra indulnak, hogy bejárják a testem minden apró részét. Majd hatalmas tenyerei megállnának keskeny csípőmön. Ujjai talán össze is érnének a hátamon. Csókjaival elindulna a nyakam felé, s vad, végtelenül érzéki csókolózásba fognánk.
Úgy éreztem, látja a gondolataimat. És valóban akartam, hogy megtörténjen. Ott, és akkor. Mit számít a világ? Mit számítanak az emberek? Ha valaki, akkor én kiérdemeltem a gyönyört. Megszenvedtem érte. …De ő nem tett semmit… A világon semmit. Pedig a kardját is szabaddá tudta volna tenni, ha igazán akarja. És akkor rájöttem: rám vár. A döntés egyedül az én kezemben volt. Folytatom tovább értelmetlen harcomat a világért, vagy megteszem, amire vágyok. A démon közelebb hajolt. Arcomon éreztem meleg leheletét. Fejét kissé félrefordította, és tekintetével választ követelt. Nem tudom, ő tudta-e, hogy zsebemben ott lapul a kés. Már nem voltam biztos benne, hogy kiszámíthatatlan vagyok. Úgy éreztem végig az ő játékszere voltam. És ezt nem hagyhattam. Sosem engedtem, hogy mások irányítsanak. Nem engedtem meg senkinek, hogy beleszóljon az életembe. Ez volt az a pont, mikor döntöttem.
Észrevétlenül a zsebembe nyúltam, és egy hirtelen mozdulattal előhúztam a tőrt. Nem gondolkoztam többé, csak cselekedtem. Azt tettem, amit helyesnek tartottam. Elrugaszkodva a faltól végső erőt gyűjtöttem, és a tőröm hegyét beleszúrtam a férfi hasába. Mélyen. Addig, míg éreztem, hogy a kis fegyver már nem megy mélyebbre. A démon a földre térdelt. Szemei mereven lesték a sebet, melyből patakzott a vér. Tekintetéből nem olvastam ki érzelmet. Ezután már egyik cselekedetemnek sem értettem miértjét. Letérdeltem én is, éppen elé, és a szemébe néztem. Talán érzelmet kerestem. Nem tudom. De észrevettem, hogy a tűz kialudt. Mind az ő szemében, mind pedig az én lelkemben. Megrémültem. Most először életemben, igazán megijedtem. Kislánykoromban a jövőtől féltem. Felnőtt nőként a haláltól. De most, most egyiktől sem. Amitől most rettegtem, az a magány volt. Ezt olvastam ki a szeméből. Vagy a lelkem mélyéről tört fel az érzés? Ezt sem tudom. Tanácstalanul bámultam a haldoklóra, Ő pedig engem nézett. Szemeiből egy-egy könnycsepp gördült le, és éles, visszhangzó csattanással csapódott szét a fölödön. Nem akartam, hogy meghalljon. Úgy nőttem fel, hogy végig az ő halálát kívántam. Azt akartam, hogy előttem vérezzen el, lassan, hogy minden pillanatát kiélvezhessem. De most, hogy eljött a véres bosszú, sőt, már azon is túl voltam, nem éreztem semmit. Kényelmesen hátradőlve élveznem kellett volna a látványt, de a lelkemet szétmarta a minket körülvevő sötétség. Szívemben kínzó fájdalom lüktetett, gondolataim pedig rettegtek a magánytól. Kezeim maguktól cselekedtek. Megragadtam a tőrt, és egy utolsó pillantást vetettem a férfira. Tekintete most megváltozott. Úgy nézett rám, mint aki szomorú, hogy el kell hagynia a földet, el kell hagynia az életet…vagy talán engem? Láthatta rajtam, hogy tétovázok, ezért tenyerét rátette a kezemre, és elkezdte kihúzni a tőrt. Értetlenül néztem a mozdulatot. A penge lassan kicsúszott a sebből, melyből ömleni kezdett a vér a földre. A vörös folyadék gyorsan, alattomosan áradt szét a teremben. Rémülten fordítottam vissza tekintetemet a démonra. Ő áttetszővé vált, és lassan eltűnt.
Ott térdeltem a földön, egy vértócsa közepén. Kezemben egy véráztatta tőrt tartva, összetört szívvel, és kiismerhetetlen, sötét lélekkel. Tanácstalanul. Magányosan. Már nem emlékszem pontosan ez után mi történt, de azt hiszem, sírtam. Egyedül, a sötét terem közepén, hangosan zokogtam. Nem volt már semmi zaj a barlangban. A falról nem csöpögtek a vízcseppek. És ami rendkívül furcsa volt, hogy visszhangot sem hallottam. Egyáltalán semmit, csak saját lelkem üvöltött, és vegyült el a sötétséggel.
Végül erőt vettem magamon, és felálltam. Fel akartam venni a katanát a földről, de aztán rájöttem, hogy nincs többé szükségem rá. Olyan egyszerűnek tűnt minden. A démon halott, a világ megmenekült. Valami mégis eltöltött félelemmel. Elindultam a kijárat felé. Reméltem, hogy előbb meghallom a madarak csicsergését, minthogy kiérnék a barlangból. De nem hallottam semmit. Már a fényt is láttam, a kék égboltot, és a fákat, ahogy a szélben hajladoznak. Rohanni kezdtem. Ki a fényre. Érezni akartam a szelet, hallani a madarakat.
Megálltam a barlang előtti tisztás közepén. Balra tőlem egy szakadék volt, s azon túl a város, ahol születtem. Erdő ölelte körül, amit innen fentről tökéletesen át lehetett látni. De nem azért álltam meg, hogy a tájban gyönyörködjek. Úgy emlékszem, akkor nem láttam semmi szépet a tájban. A gondolataim lefoglaltak. És rájöttem végre. A hirtelen felismerés megnyugtató volt, mégis rémítő. A lábaim reszketni kezdtek. Nem tudtam tovább talpon maradni. Lerogytam a földre, arcomat a tenyerembe döntöttem. Nem hallottam a madarak csicsergését, pedig láttam, hogy dalolnak a fákon. Nem éreztem a szelet a bőrömön. Nem éreztem semmit, ami érzékekkel felfogható. Még csak nem is azt láttam, amit látnom kellett volna. Amikor beléptem a barlangba, több száz kilométerre voltam szülővárosomtól.
Ismeretlen bizsergést éreztem a karomban. Magabiztos nyugalommal tartottam tenyereimet a szemem elé. Már tudtam, mi történik: a kezeim áttetszővé váltak. Éppúgy, mint a démon, mielőtt végleg eltűnt. És hogy mitől? A válasz, életemben először, magától kipattant a fejemből. Legyőztem a démont, kit egész életemben kerestem. Pedig végig ott volt mellettem. Ott volt bennem.
A démon … még most is én vagyok.