Szerelem

Ha lehozhatnám az eget,

Ha lábaidhoz tehetném,

Ha elérhetném a csillagokat,

S letehetném ajándékként eléd,

akkor tudnád mennyire szeretlek!

Ha minden éjjel foghatnám kezed,

Ha elérhetném mit elérni lehet,

Ha életem végéig velem maradnál,

S gondok-bajok közt bátorítanál,

Akkor tudnám mennyire szeretsz!

Ha a világ látná minden percünk,

Ha észrevennék az emberek,

Ha más is úgy szeretne, mint mi szeretünk,

S együtt örvendeznének velünk,

Akkor jobbá tehetné a világot a szerelmünk!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Vallomás

Hosszú magányomban álmodoztam rólad,

Hogy egyszer talán eljössz hozzám.

Éveken át csak vágyakoztam,

S végül ez lett az én zárkám.

Kulcsát oly messze-mélyre rejtettem,

Hogy legbelül már nem is reménykedtem,

Valaha talán megtalál az a lány,

Aki hűs-édes karjaiba zár.

Lassan beleszoktam, beletörődtem sorsomba,

S nem is igen rugdalóztam ellene,

És ha jött is valaki, ki próbálkozott volna,

Számomra nem ő volt az ki kellene.

Így múltak el évek egyedül, magányosan,

Pedig belül telve voltam szerelemmel, vággyal,

S oly boldogan éltem volna párosan,

De nem lehetett, nem lehetett mással.

S egy szép napon megvirradt a hajnal,

Az én szerelmem hajnala végre már,

Beléptél életembe, mint az első napsugár,

Ki fényt visz oda, hol a sötétség ural.

Megtaláltad zárkám rejtett kulcsát,

Kiengedtél a szerelem-szabadba,

S én boldogan repesve mentem át,

Puha-bársony szívzárkámba.

Hisz te zártál engem magadba,

Ebbe az édes, várva vártba,

S nem is akarok szabadulni soha már,

Örökre tarts bent édes, édes napsugár!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Lángok

Két kis árva pici láng,

Ezek voltunk mi, kedves.

Őszi fázós éjjeleken

A csillagok miriádjai

Voltak imádatunk tárgyai.

Szerettünk volna mi is

Fagyos, hűvös elit körükbe tartozni, hisz ők

Ó minő boldogok lehetnek.

Nem függnek senkitől és semmitől,

A maguk egyedüli urai.

Kiáltottunk hozzájuk, ó de hányszor

És milyen hosszan! Kiáltásunk

Hiszem, még a holtak fagyos,

Hideg szívét is megérintette.

De ezek a büszke, távoli

S orrukat bőszen fennhordó,

Fennhéjázó alakok, kiáltásunkat

Még csak figyelemre sem méltatták.

Ekkor leltünk egymásra,

Két kis árva láng, s egyesülve

Újabb nagy tervek villantak át,

Eszünkbe még lehetetlenebb,

Elérhetetlen vágy ette be magát.

Gondoltuk, ketten már jobban,

Erősebben világítunk, lángunk

Ereje erősebb, s elhittük,

Hogy ez az erő, ez a láng,

Képes lesz arra, hogy ez a

Fagyott, szürke, komor világ

Lángra lobbanjon, s örök,

Bősz szerelemmel világítson.

Rózsaszín szemüvegen át

Úgy láttuk, hogy köröttünk,

S mindenhol lángol a világ.

Hiába tudjuk, hogy valójában

Ugyanolyan, mint volt,

Nekünk lángol, s ez a lényeg.

Amíg látjuk e lángokat,

Addig szerelmünk sem hamvad el!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Könnyek

Hosszú évek alatt, nagy nehezen,

Lágy szívemre kérget növesztettem.

Most már nincs ki megsebezzen,

Most már nem fájhat semmi sem,

A fájdalom útjába áll kőszívem!

Gondoltam én, óh buta dolog,

Hisz a kő alatt bizony még mocorog,

A rideg felszín alatt érző szív dobog!

Könnyen átütheti a kemény páncélt,

Ha könny áztat egy szépséges arcélt.

De ezzel hatalmas felelősség jár,

Vigyázz te lány, nagyon vigyázz rám,

Hatalmadban vagyok igazán!

Minden szavad elevenembe ér,

Halálos sebet üthetsz könnyedén.

Minden egyes könnyed savként hat,

Cseppenként legmélyre hatolhat,

Ellene kő kéreg nem állhat!

Mert a női könny a legerősebb szer,

Lelkemig hatolhat könnyűszer!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Soha nem felejtem el

Soha nem felejtem el a mosolyod,

Mikor két karom átkarolt,

S mellettünk az élet haladt,

Mint bőszen zúgó áradat.

Soha nem felejtem el, az ölelésed,

Mit számtalanszor kaptam tőled,

Nem kértem és te mégis adtad,

S csókjaiddal gyógyítottad fájdalmamat.

Soha nem felejtem el, a hajnalt,

Mikor őriztem az álmodat,

S a gyönge fény átsuhant

A párnán, s megérintette arcodat.

Soha nem felejtem el, a szerelmedet,

Mit önzetlenül kaptam tőled.

Maradj velem te tünde kábulat,

S őrizd te az én álmomat!

1998

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Horror

Egy éjszaka vérré vált a Hold,

Üvöltött a sakál, farkas,

A sírokban megmozdult a holt,

Éjfélkor megszólalt a kakas.

Vad táncba kezdtek a fák,

Reszketve lapultak a bokrok,

Az égen egy madár se szállt,

Hirtelen kiszáradtak a torkok.

Éjsötét erdő mélyéről elindult,

Ki mindig mögöttünk loholt,

Fejét kámzsa takarta el,

Mögüle csak szeme parázslott fel.

Félelmetes alakok vették körül,

Rá emelkedett sötét szemgödrük,

Parancsra vártak reszketve,

Alázatosan térdre ereszkedve.

Az erdőt rothadás bűze töltötte meg,

S megült a rémült szívek felett.

Egy mély basszus felkacagott,

S a környéken a Halál aratott.

De eljött a várva várt hajnal,

Keleten meghasadt a sötét,

A Halál elvonult a haddal,

Az űzött végre felemelhette fejét!

1999

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Látok

Láttam egy őrültet az utcán,

Bőszen vigyorogni a szakadó esőben,

Láttam az arcán túlcsordulván,

Minden cseppben az őrületet!

Láttam egy asszonyt gyermekét tolva,

A kicsi bömbölt, cumiért harcolva.

Láttam az asszonyt, ideges volt,

S lekevert a gyereknek egy pofont!

Láttam egy koldust a földön ülve,

Előtte ócska kalap, kéreget.

Elsétálva felrúgtam kalapját,

Rámbámult, de én mentem tovább.

Láttam egy kutyát, csontért harcolt,

Körötte négy másik csaholt.

Pofájukon vérrel elegy kékes hab,

A kutyának nem sok esélye maradt!

Láttál már gyermeket, mikor feláll,

S teljesen egyedül jár?

Láttad már a szemeiben ülő,

Büszkeséggel teli bősz örömöt?

Láttál már örültet vigyorogni a szakadó esőben?

Láttad már a cseppekben az őrületet?

Láttál már igazán boldog embert?

Láttál már az esőben engem?

2003

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Álom

Tegnap éjjel csoda álmot láttam,

Álmomban Magyarországon jártam.

Határai kinyújtózva, újra egy szent teste,

Pedig számos ellensége már a halálát leste!

Felvidéki kis falvakban Magyar Himnusz hangzik,

Kárpátalja templomiban örömünnep zajlik.

Erdély ősi földjén a jó Istent dicsérik,

Délvidék lágy mezőin magyar gabona érik!

A magyar vér áztatta ősi föld immár,

Újra egyé vált, nem szeli át határ.

Az Isteni örök igazság győzött hát,

Egyé tette újra a szent hazát.

Gyönyörű álmomból felébredve,

Hatalmas sóhajjal felkecmeregve,

Szétnézve újra csak azt látom,

Hazám testét csonkolva találom!

Fel magyarok, szent ősök ivadéki!

Ne hagyjunk mindent elveszni!

Tegyük meg amíg még lehet,

Váltsuk valóra az elképzeltet!

Merjünk tenni végre! Ne csak szóban,

Tettekben legyünk nagyok valóban!

Sajnálkozással nem gyógyul a seb,

Mely hazánkon 85 éve esett!

A legyőzött országok mind talpra álltak,

Igazságot csak nekünk nem találtak.

Ne várjunk arra, hogy más talál nekünk,

Hazánknak igazságot mi magunk tegyünk!

2005. 08. 27.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ki a magyar?

Nyolcvanöt éve búsan bolyonganak

A hősök, kik értünk küzdöttek.

Magyar földbe temették testüket

S sírjaik felett most idegen szavak hangzanak!

Nyolcvanöt éve szégyen égeti őket,

A lelkek kinevetik a hősöket.

Több emberöltő óta tűrjük már,

Hogy magyar földön idegen jár!

Miért tetted ezt Istenünk,

Hogy nem csak eltűri nemzedékünk,

De megszokta csonkaságát,

Nem is ismeri már igazi hazáját!

Mikor székely embert lerománoznak,

Délvidéki magyarokat szerbnek mondanak,

Felvidéki testvéreink szlovákok,

Kárpátalján élnek az ukránok!

Térj észre csonkaországi magyar!!!

Lehet, sőt lassan biztos az,

Hogy igazabb magyarok ők,

Mint amilyennek te hiszed magad!

2005. 10. 21.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Trianon

Tetemre gyűlő éhes keselyűkként,

Marcangolták szép hazánkat szét.

Minden dögevő vitt egy falatot,

Honunk felett a gonosz diadalt aratott.

Rágondolni is fáj, mi kín lehetett,

Hogy családokat szakít szét egy rendelet.

Egymástól egy utcára lakó rokonok közé,

Határt húzott egy könyörtelen kéz.

Isten szeme ekkor hová nézett?

Mikor dicső hazánk csonkává lett?

Mekkora volt bűnünk őelőtte,

Hogy e gaz tettet megengedte?

Aljas népség uralkodik földjeinken,

Senki sincs ki rajtunk segítsen.

De a segítséget miért mástól várjuk?

Hatalmas "barát" még sose segített rajtunk!

Ne törődjünk bele, nem, soha!

Leláncolt hazánk csonka voltába!

Ne fogadjuk el e hitvány "békét",

Mint rég halott tirannoszok törvényét!

Omoljon bár szeretett földünkre vérünk,

Nem lelünk békét e honban, esküszünk!

Míg újra egyé nem lesz e szép ország,

Mikor felzúgnak a győzelmi harsonák.

Nem, soha ne nyugodjunk bele!

Ki hallja velünk együtt zengje, mint élő harsona,

Míg a világ füle megfájdul bele:

Nem nyugszunk bele, NEM, NEM, SOHA!!!

2005. 10. 31.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~