Egy, az emberek közül

Kételkedett. Bár tudta, mit kéne tennie, lépni nem mert. Ezerszer átgondolta már, s mindahányszor ugyanarra jutott, mennie kell. Ahhoz, hogy képes-e megtenni, kétség sem fért , vívásban gyermekkora óta első volt, jobban ismerte a növények ártó és védelmező hatását, mint bárki, széles egy határon… És volt még valami. Egyedül ő tudta, ő ismerte a titkot, melyet a kétszáz éves bölcs halálos ágyáig senkivel nem osztott meg, melyet az addig csak az öreg ismert. Nem lepődött meg rajta, inkább csak megbizonyosodott arról, mit már tudott. Hogy miért tud annyit. Miért, és kiért….
És most, mikor eljött az indulás pillanata, mégis habozott. Mintha nem is ő lenne, mintha csak egy lidérc volna, ki felöltötte az ő képét. Hiszen erre tette életét, ezer lehetőséget elszalasztott, millió ajánlatot visszautasított, tudta, ismerte sorsát, soha, egy percre nem kételkedett benne. Csak most.
Mély levegőt vett, s elindult. Vissza, a város felé. Döntött, magában lejátszotta a csatát. Megteszi, beteljesíti sorsát, de előbb még megtesz valamit. Búcsút vesz szerelmétől. Örök búcsút.
Gyalog szelte át a mezőt, ahonnan már látszottak a hely fényei. Már besötédetett, s ilyenkor az embernek neméppen biztonságos erre járkálnia. Sötét hely ez, átjárja valami, beszövi a legenda démona , az ősi bűnök elkövetőinek megrekedt szelleme, az áldozatok sikolya. A legtöbb emberben félelmet kelt mindez, de benne soha. Attól félünk, amit nem ismerünk. Ő ismerte a helyet, a lényeket, s már gyermekként tőlük tanult, s az évek alatt ehhez hozzákapcsolódott mindaz a tudás, amit csak ember elsajátíthatott.
Út közben mindvégig tudta, mit mond a lánynak, illetve nem is mond, hanem ad. Kotorászni kezdett hosszú, fekete, földet súrló kabátja zsebében, hisz már a ház kertjében járt. Mikor már kezében fogta, mit keresett, kopogtatás nélkül belépett a házba, egyenesen föl, szerelme szobájába indult.
A lány az ágyán feküdt, aludt, akár a házban mindenki. Mellélépett, leült az ágy szélére, s hosszasan nézte kedvesét. Arcát emlékezetébe véste, örökre, hisz utoljára nézhette a finom vonásokat, érinthette az ártatlan, puha bőrt. Kezét végigsimította a szőke hajfürtökön, s elővette a talizmánt. Egy kicsi, vöröses bőrzacskó volt, hosszú évezredek öröksége, mit tartalmazott. A lány nyakába akasztotta, csókot lehelt ajkára, s felkelt, indulni készült. Most már biztonságban tudta őt. A talizmánt el senki nem veheti tőle, haláláig megvédi őt. A szoba ajtajából még néhány pillantást vetett nyugvó kedvesére, aztán elindult. A házat olyan észrevétlenül hagyta el, mint ahogy érkezett, egy lélek sem érezhette jelenlétét.
Lelke megnyugodott, kezdetét vehette a végső utazás. Súlyos léptei újra átszelték a mezőt, a túlvilág sötét lényei meghajlottak előtte. Ők már tudták, mire készül. Emberi mércével mérhetetlen tett ez, mely jutalmat soha nem kap, önzetlen, egyedüli. Pedig nem kéne annak lennie.
Elérkezett a megfelelő helyre, megidézte a démont, s szemébe nézett. Tudatával beszélt hozzá, elmondta, hogy önként vállalja az örök kárhozatot, vállalja a fajáért. Azért a fajért, melynek tagjai irtják egymást, melyben a hatalomért megy a harc.
Oly értelmetlennek tűnt.
A démon rálehelt, a férfi millió részre szakadt, tudása szétoszlott az emberek között, mindenki egyaránt kapott belőle, egyetlen porszemet. Egyetlen porszemet a becsületből, az önzetlen jóságból, a tudásból.
Hitt benne, hogy az a kicsiny porszem is hatalmassá válik az emberekben, hogy megváltoztatja őket, hogy segít nekik meglátni az élet valódi értelmét, ami nem pénzben, hatalomban, erőben mérhető, hanem az elme tudásában, önzetlen jóságban, egyenlőségben.
Tudta, nem tehet csodát, csak remélni merte, hogy nem lesz hiábavaló tette. Hisz ő is csak ember volt…