Hanna
Egy tál
közöny
- Aztán tessék jól érezni magát, Endre
bácsi!
Schulteisz bácsinak még mindig a fülébe csengett Julika, a
délelőttös ápolónő vidám hangja, aki induláskor megigazította az öregember
gallérját, majd barátságosan meglökve a várakozó Opel felé irányította. A lány
mindig boldognak látszott, talán ezért is esett jól felidézni az arcát.
Biztonságos volt belekapaszkodni a mosolyába, és az öregember úgy vitte magával
az emlékét, ahogy az utazó a családja fényképét, amit a szállodai szoba
szekrényére is kitesz.
Schulteisz bácsi bűntudatosan összerezzent, és felemelte a fejét.
Némán megpirongatta magát: hiszen itt ül a családja körében, három hónap óta
először, és ő mégis az ápolónőn járatja az eszét, akivel minden áldott nap
találkozik. Talán éppen azért. Körülnézett a tágas, francia rusztikus stílusban
berendezett nappaliban. A magas, elegáns diófa bútorok és hatalmas szobafikuszok
között aprónak tűnt a fia és a menye, akik vele szemben ültek a szófán. A
házaspár halkan beszélgetett.
- Mit tudnánk csinálni a könyvelővel? Már második éve kapunk
figyelmeztetést az APEH-tól - kérdezte Schulteiszné vékony, bántó
hangján.
- Már kerestem újat - jegyezte meg a férje. - Emiatt ne aggódj.
Inkább foglalkozz egy kicsit a papával - tette hozzá
halkabban.
A házaspár egy emberként fordult Schulteisz bácsi felé, aki
hirtelen zavarba jött a két rászegeződő szempártól. Idegesen heherészett, és
babrálni kezdett a zsebében a kabalaként mindig magánál tartott faforgáccsal,
amit még első modellhajója faragásakor tett el.
- És… hogy van Laci? - kérdezte Schulteisz bácsi, és önkéntelenül
is a csak díszként a szobába tett, hatalmas, ódon íróasztalra állított fényképre
pillantott, melyről magas, tejfelszőke fiú mosolygott
le.
Schulteiszné mulatva elhúzta a száját, és férje felé intett a
szemével, mintha valamit üzenne neki. Schulteisz Mihály alig észrevehetően
biccentett, és felvette a whiskyspoharat.
- Jól érzi magát Amerikában. Sokat ír - mondta behízelgő hangon az
asszony.
Schulteisz bácsinak felcsillant a
szeme.
- Biztosan jól érzi magát. Talpraesett gyerek. Misi is az volt,
most is az - intett a fia felé, aki a poharába
temetkezett.
- Ugye, nem fog megint gyerekkori anekdotákat citálni, papa? -
érdeklődött kissé szárazon Schulteisz.
Schulteisz bácsi észre sem vette a közbeszólást. A szeme
csillogott az emlékektől.
- Amikor Misi kicsi volt, talán tizenkét éves lehetett, mindenáron
biciklit akart a születésnapjára. Persze nekünk erre nem volt pénzünk. Erre ő
elment fémet gyűjteni. Egész nyáron gürcölt, mire…
- Hányra kell visszavinni a papát az otthonba? - szakította félbe
Schulteisz, és a feleségéhez fordult.
- Ha jól emlékszem, nyolckor már kezdik lefektetni az öregeket -
jelentette ki kissé fagyosan Schulteiszné, és a férje felé vágott a
tekintetével, majd visszafordult az apósához. - Vegyen még a szendvicsből,
papa.
Schulteisz bácsi meghunyászkodva hallgatott. A fiát és a menyét
nézte, akik megint egymás között kezdtek beszélni, és azt találgatta, mi lehet a
gond. Sejtette, hogy valami hiányzik, ahogy a hadirokkant is érzi a végtag
fantomviszketését, de nem tudta volna megmondani, mi az. S mivel nem értette, mi
a nyugtalansága oka, zavart lett, és szűknek érezte a tágas, galériás szobát. A
tekintete céltalanul körbevándorolt, miközben engedelmesen ette a kenyeret.
Schulteiszné mindig büszke volt különleges, lazacos, kaviáros meg
padlizsánkrémes szendvicseire. Talán ennek volt köszönhető az is, hogy
valahányszor Schulteisz bácsit elhozták az otthonból, hogy egy kicsit a
családdal legyen, mindig hidegtál várta őket a csipkeabrosszal leterített
kártyaasztalon.
Mindig ugyanaz a forgatókönyv: Schulteisz délután kettőkor elment
az apjáért Agárdra, s az úton megbeszéltek mindent, ami új történt, s amit
megítélésük szerint fontos volt elmondani - ez Schulteisz bácsi esetében mindig
sok volt, a fiáéban pedig kevés, mintha a bezárt, nyugdíjas élet sokkal több
izgalmat rejtene, mint a nagyvilági nyüzsgés, ami Mihályt felszippantotta.
Hazaérve beültek a nappaliba, és rövid beszélgetés után Schulteiszné behozta a
szendvicseket. Mindig négykor, óramű pontossággal.
A nagy nappali azonban örökké változott. Fél éve még a kék szín
dominált benne, de mostanra az összes díszpárnát kicserélték bordóra, és a
függönyök is újak voltak. Schulteisz bácsi fejében megfordult, hogy talán ez
nyugtalanítja: a megszokott környezet változásai, de valójában soha nem töltött
el itt annyi időt, hogy otthon érezze magát.
A tekintete ide-oda csapongott a bútorok között, de közben különös
gonddal ügyelt arra, hogy ne morzsázzon. Minden olyan tiszta volt, hogy
elsüllyedt volna szégyenében, ha leejt valamit a tányérjáról. Pillantása
betévedt a szomszédos tálaló ajtaján, s már-már tovarebbent, amikor észrevett
egy mázas tálat a benti asztalon, mely színültig volt rakva
süteménnyel.
Schulteisz bácsi elmosolyodott. Milyen figyelmesek ezek a
gyerekek. Mégis eszükbe jutott, hogy szereti az
édességet.
Nem csak szerette, bolondult érte. A gondolat, hogy az untig
ismert és meglehetősen ízetlen szendvicsek után - mert Schulteisz bácsi az erős
magyar fűszerek híve volt, és nem tudott mit kezdeni a se íze se bűze halas
falatkákkal - zserbó várja, az egész feszengő, unalmas délutánt bearanyozta.
Egész más szemmel nézett vissza a házaspárra, és a szemébe könnyek szöktek. Jó
gyerekek, csak túl sokat dolgoznak. Lám, még most sem tudják elengedni
magukat.
A tekintete minduntalan visszatévedt a tálra. Egy idő után
Schulteiszné megint beszédbe elegyedett vele. Schulteisz bácsi szeretett hosszan
csevegni arról, ami érdekelte: a modellhajóépítésről az otthonban, a szomszéd
szobában lakó Heller úr különös nézeteiről, de most nehezére esett odafigyelnie
a menyére. Csak bólogatott, motyogott az orra alatt, s közben szeretettel nézte
Schulteisznét. Magában egyre azt hajtogatta: milyen kedves
gyerekek.
Észre sem vette, hogy eltelt az idő, s szinte összerezzent, amikor
a fia hirtelen felállt:
- No, menjünk, papa, mert bezárják az
otthont.
- Máris? - hebegte Schulteisz bácsi, és az órára pillantott. Hét
óra tizenkettőt mutatott. Hirtelen kiverte a veríték, és megkapaszkodott a szék
karfájában. - Nem lehetne még egy kicsit…? - és önkéntelenül is a tálaló felé
pillantott.
Schulteiszné elnevette magát.
- Mit fognak szólni a nővérkék, ha éjnek idején visszük
haza?
Schulteisz bácsi az asszony szemébe nézett, s abban megláthatott
valamit, mert mint akiből kiszállt az erő, visszahanyatlott a székbe, és lassan
bólintott.
- Persze, menjünk - mormolta.
A fia gyengéden, de határozottan felsegítette a
székből.
- Hogy elrepült az idő, nem igaz?
Schulteisz bácsi kábán biccentett, aztán észbekapott, és
megcsókolta a menyét.
- Köszönöm a szendvicseket, kedveském - mondta reménykedve, hogy
valami csoda folytán Schulteiszné mégiscsak átváltozik azzá, akinek hitte, és
előhozza a zserbót. Az asszony futólag megpuszilta - az ajka hűvös volt és
száraz - aztán átadta a kabátját.
- Kalapja volt, papa?
- Hogyan? Nem, nem volt… - Az elviselhetetlen érzés, ami korábban
kísértette, most ismét előtört. A ház, a jelenet, a családja mind
valószerűtlennek tűntek, akár amatőr díszletek a
színpadon.
- Lacit nem is üdvözli? - kérdezte Schulteiszné félig tréfásan,
félig megrovóan.
- Dehogynem - motyogta az öreg, és visszanézett az íróasztalra. -
Írjátok meg neki, hogy sokat gondolok rá.
Schulteiszné elégedetten mosolygott, mint aki megkapta a végszót,
és kikísérte őket az ajtóhoz.
A Velencei-tó szürke volt, akár egy homályos tükör. A nap vörösen,
tompán ragyogva izzott nyugaton, mint délben, a lehunyt szemhéj mögött.
Schulteisz bácsi az ablakban ült, és nézte az őszi
tavat.
A madarak többsége már elvonult, csak néhány kacsa maradt a
nádban, akik egymást szólongatták a szürkületben. A hangjuk, akár a ködkürt. Az
egyik magányos kiáltásra megfelelt ugyan a másik, de úgy tűnt, sohasem
közelednek egymáshoz.
Schulteisz bácsinak még öregkorában is jó volt a szeme, de a
sűrűsödő sötétségben, a halódó napsugarak mellett nem tudta kivenni a madarakat.
Csak a hangjukat hallotta a víz felett szállni. Máskor mosolygott volna, mert
szerette a tavat és mindent, ami vele összefügg, de most csak ült, ölébe ejtve
erekkel beszőtt kezét.
Egy nap telt el a látogatás óta, de máris úgy érezte, hogy az egy
másik világban történt. A szavak, a mozdulatok, a jelenetek… mind, mind egy
valótlan komédia részei.
Schulteisz bácsi öreg volt és szórakozott, de nem ostoba.
Tisztában volt azzal, hogy az elméje gyengül, és minden egyes elveszett emlék
megrázta - ugyanakkor nem volt vak sem. Amit korábban, évekig nem vett észre, az
most a napnál is világosabban állt előtte, mintha hirtelen a kezébe nyomták
volna egy túl halkan játszott színdarab szövegkönyvét, s ettől öregebbnek érezte
magát, mint valaha.
Megöregedtem, mondta magában belenyugvón. Feledékeny lettem,
gyermeteg és szórakozott. Ez önmagában nem lepte meg, csupán az, hogy erre csak
most ébredt rá.
Eddig aludtam, dünnyögte az orra alatt, és hátranézett a szürke
fényekkel és árnyékokkal szabdalt szobába, ahol az asztalon fűrészporos
összevisszaságban csillogtak a szerszámai.
Álmodtam.
Egészen megbetegítette a gondolat, hogy egy napja megtagadtak tőle
valamit. Nem ez volt ez első alkalom - de ő most először vette észre a közönyt,
és ettől feleslegesnek érezte magát.
Megint kitekintett a tóra, melynek tükre üres volt és sima. A
kacsák sóvárogva hívogatták egymást.
Minek? kérdezte magától Schulteisz bácsi. Minek hívják egymást, ha
úgysem érdekli őket a társuk, csak megszokásból hápognak a szürkületben? Aztán
eszébe jutott, hogy talán téved, és a madaraknak valóban szükségük van
egymásra.
- Jó nekik - motyogta, és lassan, fáradtan az ágyhoz lépett, hogy
elvégezze a lefekvés üres, esti szertartását.
Schulteisz Mihály bosszúsan felszisszent, amikor a szaloncukrokkal
és papírgirlandokkal feldíszített folyosón megpillantotta a közeledő ápolónőt.
Végre, gondolta. Már egészen belemelegedtem a télikabátba. De miért egyedül
jön?
Julika egyáltalán nem sietett, szigorú arccal, de komótosan ment
el az ajtók előtt. Végül megállt Schulteisz előtt, és egyenesen a szemébe
nézett.
- Schulteisz bácsi azt üzeni, hogy meggondolta magát, és nem
megy.
Schulteisz visszanézett az ápolónőre, aki pimaszul, kihívóan állta
a tekintetét, s szeme mélyén mintha jókedv csillant
volna.
Azon mulat, hogy feleslegesen utaztam le Pestről? dühödött fel
Schulteisz, de türtőztette magát.
- Mit mondott, miért nem jön? - kérdezte a férfi kimért
hangon.
Julika megrázta a fejét, s egy pillanatra el is mosolyodott, de
még idejében észbekapott, és komoly arckifejezést erőltetett
magára.
- Nem mondta - felelte -, csak azt, hogy ne jöjjön Húsvétkor
sem.
- Itt akar karácsonyozni? - emelte fel a hangját sértődötten
Schulteisz, és elindult a szobák felé. - Mit képzel magáról? Beszélek
vele!
Julika elállta az útját, és Schulteisz kénytelen volt megtorpanni,
ha nem akarta fellökni a lányt.
- Beszélhetnék az apámmal? - kérdezte lassan
Schulteisz.
- Csendes pihenő van - jegyezte meg az ápolónő. - Schulteisz bácsi
azt üzente, hogy lapot írhat.
- Szórakozik velem?
- Én csak átadom az üzenetet - vont vállat az ápolónő kissé
kajánul, aztán enyhültebben hozzátette: - Hívja fel Szenteste telefonon! Addigra
talán megnyugszik.
Schulteisz az ajkába harapott, aztán kihúzta magát, de az arca
továbbra is sötét maradt.
- Igazán szólhatott volna korábban is. Olyan szeszélyes, mint egy
gyerek - és az ápolónőre nézett.
Julika nem helyeselt és a fejét sem rázta, csak várakozón nézte
Schulteiszt, aki kezdte kényelmetlenül érezni
magát.
- Mit is mondott, miért nem jön?
- Nem mondta - ismételte az ápolónő.
Schulteisz pár pillanatig még habozott, aztán átvetette vállán a
kasmírsálat és elindult kifelé. Nem köszönt el Julikától. Soha nem
tette.
A lány szó nélkül megvárta, míg Schulteisz kimegy, aztán az
ajtóhoz lépett, és a lábtörlőként leterített felmosóronggyal feltörölte a
hólevet a padlóról.
- Hólyag - mondta magának hangosan.
Ő sem értette Schulteisz bácsi viselkedését, de örült annak, hogy
a fiát kényelmetlen helyzetbe hozhatta. Az öreg évente két-háromszor olyan
boldogan ment el a családjához, és olyan leverten és szürkén jött haza, hogy
Julika komolyan megharagudott a Schulteisz
házaspárra.
Felállt, és a mosdóban megmosta a kezét. Futólag belenézett a
tükörbe, aztán visszasietett Schulteisz bácsi
szobájához.
Kopogtatására nem érkezett válasz, ezért csak résnyire nyitott
be.
- Endre bácsi, a fia elment.
Elégedett szuszogás hallatszott bentről. Julika kicsit jobban
kinyitotta az ajtót, és belesett. Schulteisz bácsi az asztalánál ült a
bekapcsolt lámpa mellett, és egy hajóalkatrészt forgatott a kezében, egy parányi
reszelővel igazítva a formáján. Egy pillanatra megállt a munkában, és komor
elégedettséggel morgott valamit az orra alatt, amit Julika hallott ugyan, de nem
értett meg:
- Azért se kell sütemény!
Azzal Schulteisz bácsi dünnyögve, szinte vidáman nekilátott a
halszálka-vékony hajógerenda óvatos csiszolásának.
Julika csendesen behúzta az ajtót, de még hallotta, ahogy az
öregember hamisan, de nagy hévvel fütyörészésbe
fog.
|