Hanna

Glória

A csomagot Hájfej hozta, egyenesen Tetűvégből. Ki tudja, mennyi időbe telt, amíg átverekedte magát a roncsföldön; én mindenesetre elfelejtettem megkérdezni. Az ő rezgő, kocsonyás testével nem lehetett könnyű az út.

Amikor megpillantottam, felsikkantottam, mint egy kisgyerek.

- Nem volt könnyű megtalálni téged - mondta, aztán megtörölte egy ronggyal homlokát és csupasz, redős tarkóját.

- Hájfej! - Áthajoltam a pulton, és megöleltem, úgy, mint régen. Mielőtt összevesztünk volna. Nem értem át.

Megremegett. Ekkor már el akartam húzódni átizzadt testétől, de nem engedett el.

- Jaj, kicsi Pitypang! - vékonyult el a hangja. - Szegény kis Pitypang…

Kirántottam magam a karjai közül, és visszabújtam a pult mögé. Hájfej verejtéke már átitatta a blúzomat.

- Hogy kerültél ide?

Hájfej a szemét törölgette. Lebiggyedő szájával és puha arcával úgy festett, mint egy elhízott kisfiú.

- Édesanyád meghalt. - A tarisznyájába nyúlt, és suta mozdulattal felém nyújtott egy műanyagdobozt. Amikor nem vettem el, óvatosan letette a zenélő szerkezetek és elektromágnesek közé.

Döbbenten Hájfejre néztem, de nem láttam jól. Elmosódott a verőfényben, mintha a zsírpárnái sisteregve feloldódtak volna. Szétfolyt az alakja, és csak hosszas pislogás után állt össze ismét.

Most már láttam a változásokat rajta. Amikor legutóbb találkoztunk, én még cingár kislány voltam, és ő sem volt ennyire elhízva, noha már akkor is mindenki Hájfejnek hívta. A bőre foltossá vált a kortól, és a bal vállán még alaktalanabbá torzult a régi tetoválás.

Amikor legutóbb láttam, kicsúfoltam, és mikor visszagúnyolt, rádöntöttem egy szekrényt. Anyám samponjai és saját készítésű kencéi szerteszét gurultak, a műanyag tömlők elpattantak a betonon. Hatalmas verést kaptam, és utána Hájfej nem jött többet. Mégis átzokogtam miatta egy estét.

- Pitypang?

Felpillantottam. Kóválygott a fejem.

- Én most elmegyek. Majd visszajövök később.

Hájfej zavartan tekergette csuklópántját, amit régen egy guberálótól vásárolt egy kiló paradicsomért. Akkor még úgy gondoltam, guberálónak lenni csodás dolog. A koszos műanyag karkötő belevágott Hájfej húsába, alig akart elfordulni. Rajta a stilizált angyal széttárta szürke szárnyait.

Bólintottam, és Hájfej árnyéka lesiklott a pultomról.

Egy darabig csak ültem, aztán magam elé húztam a dobozt. Erőltetnem kellett a műanyag fedelet, hogy kinyíljon, így amikor végre sikerült kipattintanom, a tartalma kizuhant a pultra. Papírok, holoképek, néhány személyes tárgy, egy-két imádságos medál odafentről, egy másik doboz. Az után nyúltam először. Fekete por volt benne, el kellett gondolkoznom azon, mi lehet - de aztán leesett.

A pultra dőltem, és zokogni kezdtem.

Azért jöttem el Tetűvégből, mert tudni akartam az igazat. Nem találtam meg, mégsem mentem vissza. Miért?

Rozsdanegyed. Mondd meg neki, hogy ne keresse Pitypangot! Elfújta a szél. Anyám a telefonnal a kezében, az éles pillantás, amit rám vetett, amikor bementem hozzá, a papírfecni a rozsdanegyedi telefonszámmal, amely később eltűnt - ezek miatt maradtam itt, a fémkacatok és az Apokalipszis után felégetett templomok hideg városában. Egyik nyomortanya olyan, mint a többi, itt lent legalábbis. Egy idő után már mindegy volt. Itt éltem, és pont.

Vissza kellett volna mennem. Most már késő megkérdezni az anyámat, késő elfogadni a butuska kis történetét.

A szél gyermeke vagyok, mesélt magáról. Az apám förgeteg volt, aki egy napon se szó, se beszéd, elragadta anyámat, és felröpítette az égbe. Amikor ráunt, kirázott belőle engem, szelíden letett a földre egy fuvallat hátán, őt pedig leejtette.

Elegem volt a mesékből. Mindegyik csak hazugság. Ebben a világban, az Apokalipszis előtti, régi városok lepusztult mezején, az elhagyott szemétdombokon, ahová a Holdváros, Forradalom, Örökfény és a többi gazdag és ragyogó, elérhetetlen álom szennye zúdul, nincsenek mesék. Nincsenek igazi gyerekek sem.

Miért mesélt nekem? Miért nem mondta el az igazat?

- Mirra, jól vagy? - kérdezte Csont a szomszéd pult mögül. Itt, Rozsdanegyedben Mirra voltam, mindenki kóbor macskája.

- Hagyjál, vén fasz! - morogtam.

Csont elhallgatott. Szégyelltem magam, amiért ráripakodtam. Kedves volt a maga módján, és noha ő is mesékkel - holofilmekkel - kereskedett, soha nem tagadta, hogy azok csak hazugságok.

Nincsenek igazi Lucindák, sem valódi hepiend angyalcsókkal és megváltással, mondta mindig. Élvezd a filmeket, ameddig csak akarod, de soha ne hidd, hogy igazak.

És Örökfény? Aranyváros? Meg a többi? - kérdeztem.

Nem lehet olyan szép, mint a filmeken vagy a Szentkönyvben, akármit mondjanak az angyalok, mondta. Emlékezz a szennyre!

Rábólintottam. Guberálás közben időnként én is meztelen, megégett, felboncolt vagy átlőtt halántékú testekre bukkantam. A hullák korántsem voltak olyan szépek, mint Lucinda a sorozatban. Az örökké szép és ifjú városlakókról szóló hírek hazugságok. És az angyalok?

Egy pillanatra meginogtam. A végítélet valódi volt, a nagy háború is a menny és a Pokol között, és valóban eljöttek hozzánk… de hogy valóban angyalok lettek volna?

Gyerekmese.

Végül megtöröltem a szememet, és a pult szélére gyűjtöttem, ami a dobozból kipotyogott. Volt ott egy kép, amely majdnem kiesett remegő kezemből. Anya volt rajta, velem az ölében. A legszebb ruháinkat viseltük - drága volt a holofotó, meg kellett adni a módját -, fehér hajunkban művirág.

Régen volt.

Nem lehetett gyermekem, hallottam anyám suttogó hangját, ahogy a mesét mondja. Elmentem hát a roncsföld boszorkányához. Hatalmas, kiégett gépben lakott, megszenesedett csontvázak függtek a fémvázról, amelyek kopogva verődtek össze a szélben. Megfagyott a vér az ereimben, de erőt vettem magamon, és elindultam…

- Nem nézel ki valami jól. Mit mondott neked az a dagadt? - kérdezte Csont aggodalmasan.

- Vedd át a pultot! Elmegyek guberálni.

- Megint?

Figyelmen kívül hagytam a kérdést. Fogtam a dobozt, és visszasöpörtem a tárgyakat. Egy másik fotó el akart szállni, ezért utánakaptam, s mikor visszahúztam a kezemet, észrevettem, hogy ezt még nem láttam. Olcsó, kétdés fotó volt, rajta egy keménykalapos férfival, aki riadtan nézett a kamerába. A hátoldalon szöveg: „Bocsáss meg. William.”

William? Lecsuktam a doboz fedelét, és ránéztem Csontra.

- Na? - kérdezte az öregember.

- Muszáj kiszellőztetnem a fejemet - mormoltam.

- Pont a szemétdombon, mi?

- Itt lent úgyis minden húgyszagú. Nem mindegy, hová megyek?

Vetettem egy pillantást fel, az égre, ahol az igazi városok lebegtek, a megváltottak otthonai, aztán benyúltam a pult alá, és kivettem a vadászpuskámat. Felmarkoltam a dobozt, és elindultam a motor felé.

- Sajnálom! - kiáltotta utánam Csont.

Nem fordultam hátra. Csont ugyan mindig ott volt nekem, mint ahogy az ikrek is, akik befogadtak Rozsdanegyedben, de volt, ami már rájuk sem tartozott.

***

Valami mégiscsak lehetett abban, hogy a nagyapám a szél volt, mert én is mindig arra mentem, amerre fújt, és nem érdekelt semmiféle akadály. Ha túl erős volt, megkerültem, ha gyenge, kidöntöttem, majd száguldottam tovább.

Számomra mindenhol ugyanolyan volt, és mégsem elég jó sehol. Örökös elégedetlenségemnek akadtak előnyei is: a szemétdomb is csak olyan hely volt, mint az összes többi.

A motorral belebegtem a kapun, és a nyüzsgő szarkurkászokat kerülgetve felhajtottam egy dombra, ahonnét beláttam a környéket. Felnéztem, de nem láttam szemétszállító hajót, ezért lenyomtam a gázkart, és továbbsiklottam a végtelen roncsmezőn.

Meleg nap volt; a szag ilyenkor szétterült a szeméttelep fölött, akár egy szőnyeg. A guberálók többsége tőlem keletre sürgölődött, egy nagyobb dombon, amit aznap üríthettek ki a szállítóhajók. Nyugatra fordultam. Nem zsákmányt kerestem, hanem nyugalmat.

A régebbi szemétdombok bűze már elillant, a rothadó komposzt porrá omlott, csak a műanyag- és fémhalmok púpozták hátukat, akár a szennyből kiemelkedő patkányok. Az egyik tetején letettem a motort, és ismét elővettem a dobozt.

Megnéztem az összes fényképet. A legtöbbet ismertem: anyám a szobánk falára ragasztotta őket. Én csecsemőként, kopaszon. Én kilencévesen, habos nejlonruhában. Én, tizenöt évesen, nadrágban és bakancsban. A távozásom előtt néhány nappal.

Megkeresem, az apámat! - kiáltottam a szemébe. Tudom, hogy rejtegetsz előle, de én akkor is megtudom, hol van!

Nem tudhatod, mondta.

Akkor is! - ordítottam. Akkor is.

Telefonon beszéltem vele párszor. Rozsdanegyed egy-két telefonfülkéje még működött, bár az ellopott vezetékeket egyre nehezebben pótolta a közigazgatásnak csúfolt sárgaköpenyes osztag. Hallottam a háttérben a kocsma hangjait - csak ott tudtam felhívni, mert saját készüléke nem volt. Bocsánatot kértem, többször is - néha nevettünk, néha sírtunk. De nem mentem vissza.

Miért?

Mert igaza volt.

Tudod, milyen hosszú az út? Megerőszakolnak, kirabolnak, senkit nem fog érdekelni, ki vagy és honnan jöttél! Itt legalább ismernek, itt van lehetőséged a kezdésre. Légy észnél!

Igaza volt. Megerőszakoltak, kiraboltak, és Rozsdanegyedben senkit sem érdekelt, ki vagyok. De tanultam belőle. Többet, mintha ottmaradtam volna Tetűvégen fürdőházasként.

A roncsföldön változtam meg, a hosszú, kiégett városnegyedeken átvezető út alatt, ahol vadászni kellett az ennivalóra, és a vizet csak a kézi desztillálón átforralva lehetett meginni. A csapokból sár folyt, az utazók pedig a házak árnyékában lopakodtak, nehogy észrevegye őket valaki erősebb. Valamennyien kárhozottak vagyunk.

Nincsenek mesék.

A férfi hátulról vágta belém, de közben elfelejtette a kését, és miközben nyögdécselve pumpált, egyszerűen felvettem a földről a fegyvert.

- Nálam van a késed - mondtam neki, aztán megint megéreztem magamban, és iszonyodva, hátratekeredve átmetszettem a torkát. Hörögve haldoklott, miközben az egész teste rángott, a vére pedig döbbenten kitátott számba fröccsent. Kiköptem, és összeestem a porban, mintha nem is ő, hanem én haltam volna meg.

Ez a világ, mondtam később, amikor egy esővízgyűjtőnél lemostam a vért a felsőtestemről és a lábam közül. Nem az, amit anyám mesélt. Dühös voltam, de hogy a hazugság miatt, vagy azért, mert a világ nem bírt olyan tiszta lenni, mint az ő történetei, azt nem tudom.

Most pedig ültem a szemétkupac tetején egy törött márványkádon, és sírtam.

A világnak olyannak kellett volna lennie, mint ahogy azt anyám mesélte: fényesnek, egyértelműnek és becsületesnek. Az angyaloknak nem kellett volna két részre bontaniuk a Földet: mindenhová elhozhatták volna a fényt. Mégsem így történt, az Apokalipszis utáni megtértek hiába korbácsolták a hátukat és nyújtogatták karjukat az ég felé: nem volt újrakezdés, nem volt második futam. Aki lemaradt, kimaradt.

Én pedig nem voltam más, mint egy tizennyolc éves lány, aki megszeppenve üldögél a szennyhalmon, amelyből él.

Visszakeveredtem a férfi képéhez. William…

Eszembe jutott egy emlék. A szobánkban feküdtem az ágyban. Talán hat-hét éves lehettem, mert a rongynyulat szorongattam. Akkor még megvolt.

William Witch visszaköltözött, mondta egy női hang. Nem az anyámé.

Örülök, hogy él, válaszolta az anyám. De nem lett volna szabad visszajönnie.

Ó, már nem praktizál… megváltozott. Majd meglátod.

Nem fogok elmenni hozzá.

William Witch, ízlelgettem a nevet, aztán a szívem ugrott egyet a mellkasomban. A boszorkány!

***

A roncsföldön látni igazán, hogy mi történt a világgal. A városok éles fém- és betonfogai beleharapnak a levegőbe, és göcsörtös, sápadt növények próbálnak kitörni az árnyékukból. A por finom réteget borít mindenre, és soha nem tudhatod, nem kezd-e görcsölni a gyomrod a következő korty víztől. Időnként árnyék vetül rá a romokra, ahogy egy-egy repülő város elhalad.

Nincsen Föld, csak Mennyország és Pokol. Megváltottak és kárhozottak - meg az angyalok.

William Witch gépéhez Hájfej igazított el, de útmutatása nyomán - menj el a vörös agyagba fúlt városnegyedig, ott fordulj keletnek, keresd a három gyárkéményt - sem találtam meg rögtön. Napokig hajtottam a motort, éjszakánként pedig üregekbe húzódtam, magamra borítva egy műanyag ponyvát, hogy elrejtőzzek a roncsföld nyomorultjai elől. Az aksi már majdnem lemerült, amikor végül egy kiszáradt folyómedret követve elérkeztem a gyárkéményekhez, és megpillantottam a gépet.

Városépítő markoló-aszfaltozó lehetett valamikor, oldalából csövek álltak ki, amelyeket befutott valami betegesen vörös növény - alig valamivel világosabb, mint a rozsda. Az egyik harmonikaszerű csövön füst bodorodott ki, és oszlott el az égen.

Ahogy közelebb értem, a gép árnyéka rám vetült, és odébb húztam a kormányt, hogy a napfényre kerüljek. Nyomasztott a sötét hűvösség. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy a kerekek hiányoznak, a fémmonstrum tövében, műanyaghordókban paradicsompalánták zöldellnek, és egy drótkerítéssel elkerített karámban sovány awassi birkák bégetnek éhesen. A motort megállítottam mellettük - meglepetten néztek rám homokóra-szemükkel.

Bentről egyenletes duhogás hallatszott, és amikor a nyitott ajtóhoz léptem - nem is lehetett bezárni, csak valami felfűzött termésekből készült függöny takarta el -, megcsapott a hőség. Az ajtóban megtorpantam. Betonkeverő tartályra, rozsdásodó markolókarokra, hidraulikus dugattyúkra számítottam odabent, ehelyett tágas tér fogadott, amelyet műanyag falak osztottak egy oldalt rekeszekre. Minden cellát üvegajtó zárt le, amelynek sarkában négyzet alakú berendezés sötétlett - légcserélőre hasonlított. Az üveg mögött párnázott székeket, ágyakat láttam, s mindenféle különös készüléket. A padlóra esett a tekintetem. A rekeszekkel ellentétben idekint mindent por borított, az ajtók előtt feltorlódott a szemét. Az egyik sarokban ágy állt, mellette nyitott ládák, tele ruhákkal, alkatrészekkel, lehetetlen kacatokkal - műanyag babák, faliórák, Apokalipszis előtti naptárak. Középen asztal állt, körülötte dobozokból ácsolt székek. Rothadás édeskés szagát éreztem.

A meleg és a szag a terem egyik végében álló berendezésből eredt, amely lassan eregette a gőzt. Oldalában egy üvegtartályba átlátszó folyadék csöpögött. Amikor beléptem, és elindultam felé, alkoholszagot szimatoltam.

- Ki vagy? - kérdezte egy kásás hang a magasból, az irányítófülke felől.

- Pitypang. - Megpróbáltam kivenni a megmozduló alakot.

- Pitypang?!

Az alak átvetette lábát a fülke küszöbén, és félig csúszva, félig mászva elindult lefelé a létrán. Nem mindig találta el a fokokat, és egyszer csak hajszálon múlott, hogy le nem zuhant. Kabátja pecsétes volt, fején keménykalap. Az utolsó méteren már esett, ám ha ügyetlenül is, de talpra érkezett.

Tétován elindultam felé. Amikor megfordult, mindketten megdermedtünk.

A férfi volt a fényképről, bár arcán megszaporodtak a ráncok, és egészségtelen vörös színben égett az orra. Haja zsíros csimbókokban lógott ki a kalap alól.

- Pitypang - mondta elgondolkozva, és a szeme lassan rám fókuszált. - Olyan vagy, mint Arla.

- Sokan mondták már - feleltem csöndesen.

- Hát, nem csoda. Nem csoda - vihogott föl, aztán köhögésbe fulladt a hangja. - Nem gondoltam volna, hogy eljössz… hogy valaha is látlak még… - Lesütötte a szemét. - Nos? Mivel kínálhatlak?

Bizonytalan léptekkel elindult egy asztal felé, amelyen halmokban állt a kacat és a különféle lombikok. Némelyiknek egészen furcsa alakja volt, az oldalukban található nyílásokat dugók zárták le - mindegyikben átlátszó folyadék lötyögött. A szesz szagát idáig érezni lehetett.

William megállt az asztal előtt, és kitapogatta a legközelebbi üveget, aztán körülnézett. Arcán értetlenséget láttam. Végül vállat vont, és felém nyújtotta az üveget.

- Nincs pohár. Meg… megszöktek.

Elvettem az üveget, de nem emeltem a számhoz. Semmi kedvem nem volt megvakulni a faszesztől.

- Nem okos dolog, hogy eljöttél, Arla - mondta csöndesen William, és leült egy székre. - Azok után, ami történt…

- Az anyám meghalt.

William összerezzent, és felnézett.

- Arla? - Az arcához kapott, és megdörgölte, mintha le akarná tépni a bőrét. - Persze… persze… te Pitypang vagy. - Keze megérintett egy üveget. Látszott, hogy nem akarja levenni, inkább csak az érintés megnyugtatását kereste. - Szóval meghalt.

- Meg.

- Hogyan? - kérdezte William.

- Infarktus - mondtam, ahogy Hájfejtől hallottam.

- Infarktus? Mfff! - közölte William. - Olyan erős volt, mint egy öszvér. - Azzal váratlanul kacagni kezdett.

- Hagyd abba! - kiáltottam rá, és lángolni kezdett az arcom. Fogalmam sem volt, min nevet, de úgy éreztem, rajtam.

- Bocsáss meg… bocsáss meg - zihálta, és intett. - Nem akartam. De ő… tényleg öszvér volt. Maga mondta. Öszvérkanca.

Összeszorítottam a számat, és csak néztem rá. Ez kijózanította.

- Ülj le - mutatott egy székre. - Miért jöttél?

Óvatosan leültem, és az üveget a combom közé szorítottam.

- Emlékeztem a nevedre… - kezdtem. - És… találtam egy fényképet is.

- Ó. Igen. A fénykép. - Elfordította a tekintetét. Ujjai a lombikot simogatták.

- Szeretném tudni, hogy… ki vagy. És mi közöd az anyámhoz.

- Nem mondta? - kérdezte anélkül, hogy felém fordult volna.

Te vagy az apám? Meg akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. A szívem hevesen dobogott, és megszédültem. Nem tudtam, akarom-e, hogy ő legyen az apám: egy részeg roncs egy másik roncsban.

- Pontosan… mennyit tudsz arról, hogy ki vagy? - kérdezte halkan. - Mert minden itt kezdődik.

- Mire gondolsz?

- Igazad van, rossz kérdés… Tudod-e, kik a nagyszüleid?

- Nem.

- Hogyan fogantál?

Megütközve ráztam a fejemet.

- Miért volt Arlának fehér haja, és miért mondta, hogy öszvérkanca?

- Nem… mondta.

Minden egyes válasznál egyre gyengült a hangom, míg William egyre hangosabb lett.

- Miért kellett bujkálnia? Miért kell neked is bujkálnod? - fordult hirtelen felém.

- Nem tudom - mondtam, és sírásra görbült a szám. Vissza akartam tartani, de William kérdései lecsupaszítottak, lerántották rólam a külsőségeket, hogy lényem valójához férhessenek - és ott nem volt semmi. Nem tudtam, ki vagyok, honnan jövök. Az identitásom fekete lyuk.

- Ó, bameg - motyogta William, és hirtelen megroskadt a válla. Levette a lombikot az asztalról, és meghúzta.

-Elmondod?

Hallgatott egy darabig. Alighanem a gondolatait próbálta összeszedni.

- Az anyád… föntről jött. Glóriából, azt hiszem.

Szelíden letett a földre egy fuvallat hátán…

- Ezt már később mesélte el. Amikor én megismertem, úgy állított be, mint bármelyik kuncsaft. - William hirtelen rám emelte vizenyős, kék szemét. - Szülész voltam - motyogta. - Bába.

A boszorkány egy italt adott nekem - azúrkék színű elixírt, amely új életet fakasztott bennem. Azt mondta, az élet vize az.

- Amikor megvizsgáltam, kiderült, hogy meddő. A petesejtjeivel valami nem volt rendben. Túl sok… kromoszóma. Nem lehetett gyereke. Megmondtam neki.

Bármit megtettem volna, hogy gyermekem legyen. A boszorkány azonban nem adta ingyen az italt.

- Úgyhogy más megoldást találtunk - mondta William, és hosszú szünetet tartott. Légzése nehéz volt és reszelős. - Lényegében az vagy, aki az anyád.

- Klón? - Tudtam, hogy ez egyáltalán nem szokatlan, egyes területeken pedig bevált gyakorlat, mégis gyomron vágott a tudat, hogy nem vagyok más, csupán az anyám visszhangja.

Hát ezért nem válaszolt, amikor azt kérdeztem, ki az apám. Ezért nem is találhattam semmit.

- Igen… - dörgölte meg szemét William. - Nem volt nehéz… úgy értem, akkoriban még… orvos voltam. - A lezárt rekeszekre nézett, és megrázta a testét a nevetés.

- Aztán? - kérdeztem.

- Megszülettél… - az arcán átfutott egy mosoly. - Utána… rájöttem a szövetmintákból, miért volt meddő Arla. Rákérdeztem. Elmondta… tudod… akkor mi már… - Rám nézett, aztán zavartan legyintett. - Együtt voltunk, amíg egy éves nem lettél.

Három szívdobbanást kért az életemből érted cserébe. Csekély ár. Három szívdobbanás több millióért…

Bénultan bólintottam. A véreres arcban nem láttam semmi támpontot arra nézvést, hogy miért szeretett belé az anyám. Vagy ha nem szerette, miért maradt mellette.

- Aztán Arla elárulta, hogy egy repülő városból jött… én pedig… - William elhallgatott, és ujjai megszorultak a lombik nyakán. A bütykei egészen kifehéredtek.

Vártam, de William nem folytatta. Amikor már túlságosan is hosszúra nyúlt a csönd, megkérdeztem:

- Mi történt?

- Feldobtam. - Erre nem számítottam; bennem szakadt a lélegzet. - Óvatlan voltam. A gyógyszereket fentről szereztem be, csempészek útján… eldicsekedtem az egyik előtt Arlával. Mint kiderült, az angyalokat nagyon érdekelte. Őket pedig senki nem akarja megharagítani. - A hangja vinnyogóvá vált.

- És? - ívelt a magasba a hangom.

- Eljöttek érte. Te nálam maradtál. Elrejtettelek. - A hangjában némi büszkeség csengett.

- Az anyámat meg befújtad?

William válla megroskadt.

- Mit tehettem volna? Egy angyal kereste.

Nagy levegőt vettem, és a számhoz emeltem az üveget. A pálinkának karcos, kellemetlen mellékíze volt.

- Aztán két hónap múlva felbukkant. Szárnyas siklón ült… azóta sem láttam olyan drága járgányt… felnyalábolt téged, és se szó, se beszéd elindult kifelé. Hiába kérdeztem, mi történt. Akkor láttam utoljára. - William megint ivott. - Elmentem egy időre… mire visszamentem Rozsdanegyedbe, minden megváltozott. Megtudtam, hogy a közelben lakik, de… nem mentem el hozzá. Ő sem látogatott meg. Téged akartalak látni. Nem engedte… nem hibáztatom. Akkor küldtem neki a képet.

Egy darabig hallgattunk, aztán keserűen felsóhajtottam.

-Én meg azt hittem, az apámmal beszél… Azt hittem, tőle tilt.

-Lehettem volna az apád - mondta csöndesen William.

Ránéztem. Végül meghunyászkodott a pillantásom előtt.

-Persze… van apád - mondta végül, és megrándult az ajka.

Kiegyenesedtem a széken. A pálinka majdnem kilöttyent az üvegből.

- Nem azt mondtad, hogy klón vagyok?

- No és? Attól még az anyádnak volt apja… aki biológiailag a tiéd is.

Elöntöttek a zavaros érzések. Nem mertem hinni neki.

- És… él? Tudod, hol van?

William elfordult tőlem, és a pálinkás lombikoknak mondta: - Idehívhatom.

***

Álltam az ajtóban, és a romsivatagot fürkésztem. William bocsánatkérően motyogott valamit, aztán egy üveggel bezárkózott az irányítófülkébe. Valószínűleg zavarta, hogy átnézek rajta, de nem merte szóvá tenni. Nem volt joga, és ezt mindketten tudtuk.

A nap fénye sárga húgyként ömlött végig a homokon, amelynek felszínét csak néha törték meg a szürke betontömbök. Enyhe szél fújt, mintákat kavart a porba. A magasban, a fehér felhők között csillogó tömb lebegett: az egyik égi város. Apró pettyek zsongták körül, siklórepülők vagy helikopterek lehettek. Vagy… angyalok.

Ekkor árnyék vetült a homokra, és amikor felpillantottam, egy siklót láttam leereszkedni. Zúgása egyre erősödött, turbiná