Hanna

Hollók a dróton

Lenézett a szürke aszfaltcsermelyekre, amelyek körbefolyták az épületet. A villámhárítók és az antennák meztelen fák gyanánt nyújtózkodtak felé, láthatatlan levelek susogtak. Hideg szél fújt idefent, bele-belekapott a ruhájába, besodorta haját félig nyílt ajkai közé.

Lábát egy cserépnyi csík választotta el az eresztől. Kicsi, hegyes orrú fűzős cipők a piros tetőn. Sóhajtott. A drótok zümmögtek tovább.

- Nos hát… - mondta, de furcsának találta a saját hangját, és inkább elhallgatott.

Nincs értelme beszélni.

Óvatosan kisöpörte szájából a haját - finom, fekete fürtök tekeredtek azonnal ujjai köré -, és kitárta a karját.

Nehéz volt rábírnia a testét, hogy előredőljön. A lába minduntalan meg akart roggyanni, de aztán végre elrugaszkodott, és levetette magát a tetőről.

Valaki valahol sikoltott - villamos csengetett, zárta az ajtókat - kocsi dudált a sarkon - és zümmögtek a drótok.

A szél belekapott ruhájába. A sapkájához kapott, hogy le ne repüljön, és elmosolyodott.

Minek a sapka?

Hiszen…

Szél hűvös simítása az arcán.

- Nem figyelsz rám eléggé - mondta Roárk.

A felesége nem válaszolt, csak ült a fán, és fényes tekintete átvillogott az ágak csipkéjén.

- Sosem figyelsz. Nem rendes dolog az, ha egy holló nem viszi magával a testét, ha elrepül. Hallod? Én meg kiteszem a lelkem érted. Minek is vettelek el?

Krá nem felelt, csak felborzolta tarkóján a tollakat.

- Vajon ki keresi meg a vacsorát? - kérdezte Roárk, és kidüllesztette mellét. - Én! És ki űzi el a galambokat? Én! Te meg csak gubbasztasz, örökké csak ülsz és nézel… nézel… Mit nézel, he?

- Ó, kussolj már - szólalt meg Krá, és férje felé fordult. A szeme nedves volt. - Nem tudsz te semmit. Csak károgni, azt igen.

- Háládatlan - vágta a fejéhez Roárk, de nem érintette meg. - Bezzeg amikor a gyerekeink…

Krá tekintete felszikrázott, és Roárk hátrébb szökkent.

Csend támadt. Krá felborzolt tollai lesimultak, de karmai továbbra is az ág kérgébe vájtak. Felettük az ég népe keringett szürkén, feketén, hangjuk elkeveredett a város zajaival. Autók kereke sivított, zene áradt ki a kávézókból, a tetők között pedig zümmögés futott végig a kifeszített drótokon. Zavarta Krát. Túl sok volt a hang a levegőben. Az erdőben, a hegyek zöld fogai között más volt.

- No és mit néztél? - kérdezte Roárk megenyhülve.

Krá csőrével a térre bökött.

- Azt ott. Minden nap itt van.

- Egyik olyan, mint a másik.

- Szerintem meg nem.

Mindketten lenéztek az ágszövevényen keresztül a térre. Velük szemben a piros, kopott padon egy fekete kabátos fiú ült, ölében világos rajztömbbel. A haja a szemébe lógott, keze sebesen járt a papír felett, mint egy fehér rovar. Miközben rajzolt, az ajkát rágta.

- Mi van vele? - kérdezte Roárk.

- Kíváncsi vagyok, miért van mindig itt.

- Nem mindegy? Ember.

Roárk tollászkodni kezdett. Krá tovább nézte a fiút. A fekete kabátról és kócos, sötét hajról csapzott tollak jutottak az eszébe. Mintha megázott volna, minden csak lógott rajta. Valamire emlékeztette, talán egy álomra, vagy egy hollómesére. Elgondolkozva borzolta fel tollait.

Roárk a torkát köszörülte.

- Jössz vacsorázni?

Krá ránézett, megvonta vállát, aztán szárnyát kitárva levitorlázott a szemetesekhez.

Kikerülték a többi madarat. Evés közben nem volt barátság, még egymással sem osztották meg a falatokat.

Később, amikor már csillagokkal volt kihímezve az égbolt, és a zajok is elültek, Roárk ismét megszólalt:

- Miért nézted azt az embert?

Krá nem válaszolt. Fekete alakja karcsún rajzolódott ki a lámpáktól narancssárga sötétbe. Felettük láthatatlan üzenetek zúgtak a levegőben.

- Nos - köszörülte meg a torkát Roárk -, mindenesetre hazament. Aludjunk.

- Aludjunk - hagyta rá Krá.

Roárk megérintette a felesége szárnyát.

- Egy életre, Krá.

- Egy életre, Roárk - visszhangozta az asszony oda sem figyelve. A gondolatot kergette még mindig, ami a fiú látványától támadt fel benne.

Másnap a téren fehéren kivirágzott az aszfalt, és a sötét pocsolyák is kivilágosodtak a fagytól. A magas, szürke házak árnyéka rávetült a meztelen fákra, elhagyott mászókákra és hiányzó ülőkéjű hintára. Csak a gyerekek kabátja, a pad, és a fiú melletti uzsonnászacskó voltak színesek.

Krá félrehajtott fejjel szemlélte a teret. Roárk valahová elrepült ennivalóért, vagy a varjakkal pörölt, és ettől a hideg dacára egészen tavasz lett. Krá kihajolt az ágak közül, és a csapzott-fekete embert nézte a padon. Most is a kezében volt a papírtömb, de ezúttal vörös ujjak jártak a rajz fölött.

Krá meglebbentette a szárnyát, és elrugaszkodott. A levegő megemelte, s könnyedén letette a pad támlájára. A fiú nem vette észre; csak egy kicsit rezzent meg a feje, de aztán tovább rajzolt.

Krá a papírlapra nézett, és úgy érezte, mintha eltalálták volna egy parittyakővel, de ez a találat mégsem fájt igazán. A fehér, csillogó rajztömbön fekete vonalak ugrándoztak, fonódtak össze, és futottak szét. Hollók és csontok, tollak és szemgödrök, mindörökre foglyul ejtve a papír felületén. Az egyik oldalt faágon madárfejű ember ült, hosszú szoknyájának redőiről nem lehetett eldönteni, ránc-e vagy tollcsomó. A szeme pedig… a papírról egy világos pöttye villogott fel. Krá saját szeme.

Krá nem tudta, hogyan néz ki ő maga, afelől azonban nem volt kétsége, hogy ő van a papíron. A fiú elrabolta a lelkét, és átalakította, félig emberré rajzolta. Ki más lenne? gondolta.

Ki ez a fiú? Közelebb ugrált a pad támláján, és áthajolt a válla felett. A lapon a csontvázaknak lassan szárnya nőtt. Krá pislogva nézte, ahogy szalad a ceruza, aztán hirtelen felröppent, meglegyintve a fiú arcát, aki meglepetten tekintett fel.

- Tudom! - rikoltotta Krá, és elrepült a zümmögő drótok között. - Roárk, tudom!

- Mit tudsz, bolond asszony? - kérdezte Roárk, és levitorlázott a magasból a feleségéhez.

- Tudom, ki ez a fiú!

Roárk felhorkantott. - Ezért hívtál le?

- Nem hívtalak! - vágott vissza Krá. A levegőben keringtek egymás körül, szárnyuk forgószelet kavart a kémények felett.

- Mondd, aztán eredj innét, dolgom van!

- Hollódolog! - vetette oda Krá megvetően.

- Mit tudod te? Nem is vagy rendes holló!

Krá odavágott a csőrével, de nem találta el a párját. A magasból rájuk kiáltottak a pimasz galambok:

- Na mi van, Roárk? Ideges az asszony?

Krá hirtelen megfordult, és lefelé indult. Azt hitte, Roárk követni fogja, de nem hallott a háta mögött szárnycsapásokat. Visszasuhant a térre, és letelepedett az egyik mászókára. A szíve még mindig hevesen vert. Csépelni, vágni akarta Roárkot, maga sem tudta, miért, de csontjaiban, tollaiban ott rezgett az indulat, az elmúlt évek, a tavalyi nyár, a fiókák…

Krá válla hirtelen megereszkedett, és abbahagyta a károgást.

Velem van a baj. Igaza van Roárknak, bennem a hiba.

Csendesen nézte a fiút, ahogy rajzol, amíg az ujjai el nem gémberednek. Akkor az ember felállt a padról, összecsomagolta a rajztömböt, és előreeső vállal, szemébe lógó hajjal elindult a házak között.

- Tudom, ki voltál - mondta a hátának Krá, és nevetni és sírni támadt kedve. Furcsa érzés volt, mintha meg akarna halni, és mégsem.

Mivel nem tudott sem kacagni, sem sírni, csak megrázta magát, és megkereste a fájukat.

- Roárk? - kérdezte Krá, ahogy az utcán elsiető embereket nézte. A színház bejáratán kiömlött a fény és a nézők áradata, magas sarkú cipők kopogtak, autók ajtaja csapódott tompán. A hold egy parabolaantenna mögül kukucskált le rájuk.

Krá nézte az emberek arcát, ahogy sietnek, sürgölődnek, nevetnek, és a fejét ingatta.

- Roárk?

- Igen?

- Mi a baj velem?

Csend volt, aztán Roárk reszelős hangja felkárogott.

- Nincs veled semmi baj. Ne emészd magad.

Krá hálásan odabújt hozzá. Szüksége volt a melegre. A tollak a szívverése ütemére rezzentek meg a szárnyán.

- Túl sokat akarsz. Annyit akarj, amennyi egy hollóba elfér.

- Szeretnék. - Roárk válla meleg volt és puha.

- Tavasszal majd rendbejössz. Nem kell neked más, csak néhány fióka, és…

Krá odébb rebbent, és szeme sárgán, haragosan megcsillant a sötétben.

- Az! Hát hogyne! Mit akarsz te tőlem, Roárk? Mi vagyok én neked?

- A párom - mondta Roárk csendesen. - Egy életre.

Krá panaszosan felkárogott.

- Tudom! Tudom, Roárk!

A szárnyai súrolták az ágakat, a tollakat szétzilálta, ahogy átverekedte magát a gallyak összekapaszkodó mintázatán, de nem torpant meg. Kitört a csupasz koronából, és belevetette magát a sárga és indigófekete éjszakába.

Elrepült az utcalámpák felett, át a kifeszített, ragyogó csillagdíszek közepén, amelyek tejúttá változtatták az utcákat, belezúgott a hangokba, a fékcsikorgásba, a mentő szirénájába, a kocsmából kiáramló zenébe. Fekete és kivilágított ablakok suhantak el mellette, aztán kiért egy főútra, ahol a fák lombok helyett égőket viseltek, és leereszkedett a járdára.

Emberek kabátjai suhogtak körülötte, cipők kopogtak. Amikor egy piros cipősarok elcsattogott mellette, utánafordult, és tipegni kezdett a nyomában.

Ha ő meg tudta csinálni, én is meg tudom, gondolta, és a fiú jutott az eszébe, ahogy hajlott háttal, lehajtott fejjel elindul kifelé a térről, kabátja lóg, mint két összecsukott szárny. Én is meg tudom…

A lába bizsergett. Emelkedni kezdett, térdek, övek és könyökök kerültek a szeme elé, míg végül előrepillantva egy emberével akadt össze a tekintete. A férfi ugyan félrekapta a pillantását, de Krá nem is ebbe borzongott bele. Végignézett magán. Fekete szoknya, fehér kéz, fűzős, fekete cipő. Felpillantott, és az egyik kirakat üvegén összenézett magával. Fehér arc, borostyánsárga szempár, hollófürtök.

Megtántorodott, és egy pillanatra átfutott rajta valami ismeretlen félelem, rettegés attól, hogy elveszítette önmagát. Aztán a szeméről felismerte saját képét a kirakatban.

Tétován elmosolyodott, aztán elfordult, és belevetette magát az emberek folyójába. Lassan a nyugtalanság és a félelem elillant, és kicsírázott benne az öröm. Élvezte, hogy magas, hogy látja a színeket - a lámpák aranya beszivárgott a szemébe, és átmosta a gondolatait. A vörös olyan volt, akár egy kémény melege, a zöld, akár az eső cseppjei a tollakon. A kék? Akár a szárnyalás a magasban, a termikek felemelő karja.

Az emberek csak futólag néztek rá, de úgy, mint közülük valóra, és Krá fürdött a néha rávetülő pillantásokban.

Ember vagyok, gondolta, és megállt. Hagyta, hadd sodródjanak körülötte a kései járókelők, és nézte a ruhájukat, az arcukat, hallgatta a hangjukat. Könnyűnek érezte magát, eltűnt az elégedetlenség, ami eddig hidegen keringett benne. Úgy érezte, végre tartozik valahová.

Amikor ismét hollóként visszaröppent a fára, igyekezett semmi neszt csapni, nehogy Roárk felriadjon. Óvatosan letelepedett a férje mellé, és szárnya alá dugta a csőrét.

- Krá… - Roárk hangja mély volt és józan, nyoma sem volt benne az álom kásásságának.

- Igen? - kérdezte Krá kedvesen. Most megengedhette magának, hogy az legyen. Addig ember volt, míg ki nem ürültek az utcák, és meg nem telt a szíve a színekkel. Csordultig volt zöldekkel, bíborokkal és narancssárgákkal.

- Mondd csak… mi a baj velem? - kérdezte Roárk.

Krá szívében őrzött színei kifakultak.

- Veled?

- Igazán jó hollóférj próbálok lenni. Megküzdök a többi madárral, etettelek, amikor kellett, veled vagyok. Azt mondják, erős vagyok.

- Az vagy - mondta Krá bűntudatosan.

- Neked mégsem elég.

Krá nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

- Tehát valami hiányzik. A fiókák?

- Nem akarok fiókákat - motyogta Krá, de hiányzott szavaiból az erély.

- Nem értelek.

- Azt hiszem, épp ez a baj.

- De Krá… - mondta szelíden Roárk, és a szeme megcsillant a sötétben -… te sem érted saját magadat.

Hajnalban leesett a hó, és a teret belepte a fehérség. Csak a pad pirosa világlott ki belőle, akár egy… Krá nem tudta mihez hasonlítani. Még újak voltak neki a színek.

A fa mögött állt fekete ruhájában, sapkáját mélyen a fülére húzta, de a kabátot nem gombolta be. Tűrte a hideget, mint minden madár. A fatörzsre tette a kezét, és úgy leste a téren átvezető taposott ösvényt - a reggeli kutyasétáltatók már megszakították a fehér takarót. Tetszett neki, hogy fogni tud, és forgatni tudja a csuklóját. A szárnyak hiánya kicsit zavarta, de annyi minden volt, ami kárpótolta! A vörös szín önmagában, igen, már az elég, gondolta, és elhatározta, hogy szerez majd valami pirosat. A madarak számára minden fehér, szürke vagy fekete - abból pedig látott eleget.

A fiút nem vette észre azonnal, mert a színeket kereste, és a fekete kabát beleolvadt a bokrok sötét mintázatába. Lehajtott fejjel közeledett, haja összetapadva lógott az arcába, hosszú ujjú kezében görcsösen szorongatta a mappát és a rajztömböt.

Krá ellökte magát a fától, és odarohant hozzá.

- Nekem is sikerült! - kiáltotta a fiúnak, aki összerezzent, és felpillantott. A szeme nagy volt és kék. Szívet sebzően kékséges.

- Micsoda? - kérdezte a fiú.

Krá ránevetett. - Tudom, hogyan csináltad. Már hetek óta nézlek, tudtad?

- Hetek? - nézett rá zavartan a fiú.

Krá a fára mutatott.

- Ott ültem, és néztem, ahogy rajzolsz. Láttam, mire vagy képes. Arra gondoltam, nekem is sikerülhet… és igazam volt.

- Nem tudom, mire gondolsz.

- Nem baj. Nem sürgős megértened.

Krá a fiút nézte, az pedig őt. Csend volt, csak távoli madárvijjogás hallatszott. Végül a fiú megköszörülte a torkát, és elfordult. Csendesen ingatta a fejét közben.

- Hát, örültem a találkozásnak. Viszlát!

Krá kétségbeesett.

- Nem rajzolsz?

- Hideg van.

A fiú elindult a ropogó hóban visszafelé, kabátja utána libbent.

- Ne szállj el! - Krá utána rohant, és megragadta a szárnyát - a kabátot.

A fiú megfordult, és a haján keresztül ránézett. - Nem vagy egy kicsit fura?

- Dehogynem. Te is - felelte Krá elutasítóan, aztán megkérdezte: - Veled mehetek?

A fiú vállat vont, de lassított, hogy Krá lépést tudjon tartani vele.

- Mindig mindenki furcsának tartott - szólalt meg Krá. - Hozzá vagyok szokva. Örülök, hogy megláttalak. Azóta sokkal inkább magamnak érzem magamat, pedig minden új. A színek… ahogy a testemet érzem… Igen, örülök, hogy megláttalak a padon.

- Ez komoly? - nézett rá a fiú, és megállt a járda szélénél.

- Mi?

- Hogy tényleg néztél?

- Persze. Mondtam, nem?

Leléptek a zebrára, követték a zöld fényt.

- Mindig néztem az embereket - mondta Krá. Örült, hogy beszélhet. - Érdekeltek. Mindig céltudatosak voltak, és ugyanakkor mintha mégsem csak az evés és a szaporodás volt a cél. Mintha lett volna egy csomó más fontos dolog is, amiért élni érdemes…

- Gondolod, hogy ilyenek az emberek? - kérdezte a fiú.

- Ilyennek láttam őket. Te sem eszed meg a papírt.

A fiú felnevetett. - Igen, ez igaz.

- Gondolom, te is ezért választottad…

- Mit?

- Hogy köztük legyél.

Kék villám villant. - Én nem választottam.

Krá elhallgatott. Érezte, hogy valami nem tetszik a fiúnak, ezért csak lehajtott fejjel ment mellette, nézte a fűzős cipőt a hólatyakos járdán, ahogy elő-előbukkan a szoknya alól.

- Én szerettem volna elszabadulni - szólalt meg végül. - Már korábban is vártam valamire… de aztán megláttalak, és tudtam, hogy el kell jönnöm.

Komolyan, megfontoltan beszélt. Érezte, hogy vigyáznia kell: a szavak hol meg akartak iramodni, hol bennszorultak a torkában. Még Roárknak sem mondott ennyit. Mintha minden egyes mondat változtatott volna rajta egy kicsit, elvett volna egy követ a mögötte húzódó útból.

- No, és? - kérdezte a fiú, és megállt egy bérház előtt. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy zörgő kulcscsomót.

- Miattad jöttem el - mondta halkan Krá, és lesütötte a szemét.

- Miattam?

- Nem kellek?

- Jézusom, én…

Krá felnézett, és haragosan összevonta a szemöldökét. - Tudom, mit beszélek. Kellesz. Beengedsz?

- Nem.

- Miért? - kérdezte Krá, és elszorult a torka.

- Mert dilinyós vagy - mondta a fiú, és nem nézett rá.

Krá mély lélegzetet vett.

- Akkor hadd beszéljek veled.

A fiú türelmetlen mozdulatot tett, aztán idegesen elnevette magát.

- Jó. Jól van. Beszélgethetünk… Teljesen dilis vagy, hallod? - motyogta, de kinyitotta az ajtót. Miközben felmentek a második emeletre, végig ömlött belőle a szó. - Hihetetlen vagy… nem is ismersz. Komolyan beszéltél? A lányok nem szoktak csak úgy felajánlkozni. Még a dilisek se. Szóval vicceltél, vagy komolyan mondtad?

- Komolyan - jelentette ki Krá minden egyes alkalommal.

A fiú nevetgélt, de a hangja kezdett megváltozni, elillant belőle a bizonytalanság. Mire az ajtóhoz ért, és ismét megcsörrent a kulcscsomó, már egészen magabiztos volt.

- Na jól van, gyere be!

A lakás tele volt képekkel, varjakat, hollókat, csontvázakat és macskaszemű embereket ábrázoló poszterekkel. Ruhák hevertek szerteszét a földön, de sem a fiú, sem Krá nem törődött a rendetlenséggel.

- Nincsenek színek - állapította meg Krá. Unalmasan ismerősnek tűnt a sok fekete és szürke.

- Nem kedvelem őket. Megszoktam a feketét. Ööö… kérsz inni?

- Majd iszom, ha szomjas leszek.

A fiú leültette Krát egy matracra, és letelepedett vele szemben egy szakadt puffra.

- Nos… miről akarsz beszélni?

Krá vállat vont. - Nagyon sok mindenről. Megszöktem a férjemtől, tudod?

- Nem tudtam.

- Miattad. Amikor néztelek, ahogy rajzolsz… - Krá végignézett a falakon, és sóhajtott. - Utána már nem volt elég semmi. Lehet, hogy már korábban is hiányzott valami, csak nem vettem észre.

- Tetszett? - kérdezte óvatosan a fiú, és az arcán megjelent a halvány pír. Nem nézett egyenesen Krára, csak a szeme sarkából, mint a madarak.

Krá rámosolygott. - Nagyon. - Feltérdelt, és odament a fiúhoz. - Köszönöm.

A fiú egy pillanatig nem szólt semmit, aztán kicsit akadozva megkérdezte: - Te még mindig nem szálltál le erről a témáról, mi? A férjed tudja?

- Nem - mondta Krá, és közelről is szemügyre vette a fiú kék szemét. Sötét indigó erek sugároztak szét a fekete szembogárból.

- Aztán nehogy baj legyen belőle. Figyelj, nagyon helyes vagy, de… ilyen még nem volt velem - suttogta a fiú. - Te akartad. Még mindig akarod?

- Téged választottalak - mondta természetesen Krá. - A hollók egy életre választanak párt, de én már nem vagyok holló - és kicsit keserűen felnevetett. - Nem érdekel, mit szól hozzá a férjem.

- Nem tudok ígérni semmit, érted? Csak smárolunk, elvagyunk… nem is ismerlek. Szóval egyezzünk meg annyiban, hogy…

- Te az emberektől tanultál meg ennyit beszélni? - kérdezte Krá, és megragadta a fiú vállát.

Utána egy darabig nem beszéltek. Ügyetlenek voltak mind a ketten, de Krá nem engedte el az érzést, hajszolta tovább, eltökélte, hogy örülni fog neki, mert ő választotta ezt a megoldást, és önmagát csapná be, ha mégsem lenne elégedett. Felnyílt benne az űr, amit eddig elzárt, és csak tömte, tömte belé az érzéseket. Nem számított, hogy jól érzi-e magát, csak az, hogy tudta: most már nincsen Roárk. Egy életre? kiáltotta benne a saját hangja, aztán némán felkacagott. Nesze neked!

Megváltozott, a fiú volt a katalizátor, az ember a padon, és Krá dühödten tépte, simogatta, várta, hogy folytatódjon az átalakulás, végre megszűnhessen az lenni, aki volt, és az legyen, aki lenni akart.

Végül a hátára hengeredett, és zihálva nézte a plafont.

- Jézusom… - mondta a fiú mellette, és a hangja lebegett.

- Különös. Most éreztem - szólalt meg Krá is, és a hangja távolról szállt felé, akár az arcába fújt füst, mintha nem is a sajátja volna. - Amikor először történt, nem éreztem semmit. Roárk csak rám ugrott és kész, de persze úgy is kellett történnie. Ez más… mindenki így csinálja?

- Azt hiszem - lihegte a vállába a fiú.

- Azt már éreztem, amikor megtojtam a tojásokat… hárman voltak. Forrók és pettyesek, és tudtam, hogy ez a legfontosabb, ami történhet velem. Szerettem őket - elcsuklott a hangja. - Amikor kitörtek a héjból, ott álltam felettük. Nem segítettem, de vigyáztam rájuk. Meztelenek voltak, engem kerestek… Aztán jött egy vihar, és meglazult a fészek, szálanként hullott szét, amíg a súlyunkat már nem bírta el…

- Te meg miről beszélsz? - kérdezte a fiú, ocsúdva a lázból.

- Lehullottak - nézte a mennyezetet Krá. - Súlyosan, mint az esőcseppek. Mire visszavergődtem, már nem volt fészek, csak egy üres ágvilla. - Ránézett a fiúra, de a kék tükörben nem látott megértést, csak bosszúságot. - Sokan elvesztették a fiókákat. Nem hiányoztak nekik. Lesz új tavasz, mondták. Csak nekem fájt a tojások helye. Pedig nem volt már ott semmi.

- Miről beszélsz? - ült fel a fiú. - Te tényleg madárnak képzeled magad?