Hanna

A fehér üsző

Ajtó zárja zörrent halkan. Bár a hang nem volt észrevétlen, Nelle úgy lépett az előszobába, mintha meg sem érkezett volna. Nem csak, hogy az ő lépteinek hangját nyomta el a televízió és a konyhában zúgó füstelszívó, de ő sem érezte úgy, hogy otthon lenne. Egy pillanatra megtorpant, vajon becsapja-e az ajtót, de aztán csak hangosan bekiáltott a szobába: - Megjöttem!

Egy darabig nem érkezett válasz. Nelle már lehámozta magáról a sálat és a kabátot, amikor valaki visszaszólt. - Szia Nelle...

Nelle megdörzsölte kivörösödött orrát, és letörölte szemüvegéről a párát. Nem is nézett körül, mikor a nappaliba belépett, úgyis tudta, milyen kép fogadja. Dana, a húga a padlón ült és üres vizespalackokat tologatott a szőnyegen. Nelle átlépett felette, s mintegy véletlenül megbökte cipője orrával a kislányt. Dana meglepetten felnézett, aztán ajka legörbült, és visítani kezdett. Továbblépve ismét ismerős kép fogadta: az anyja a kanapén ült, és megpróbált összeragasztani egy eltört csészét, miközben fél szemmel követte a képernyőn pergő eseményeket. Nelle kötelességtudóan puszit lehelt az arcára, aztán anélkül, hogy lelassított volna, átvágott a szőnyegre terített újsághalmokon, és elindult felfelé a lépcsőn.

Nagynénje szobájának ajtaja zárva volt. Nelle bekopogott, amikor elhaladt mellette, de nem érkezett válasz, és ez megkönnyebbüléssel töltötte el. Letudta a családi kötelességeket.

Mikor végre bevágta maga mögött a szobája ajtaját, felsóhajtott, és körülnézett. A középen álló hatalmas asztalt teljesen beborították a makettek és ólomfigurák seregei. A mennyezetről színes papírszalagok lógtak le.

Hát itt vagyok, gondolta Nelle, és ledobta a hátizsákját. Felvette az egyik ólomfigurát, melyen még száradt a festék, majd óvatosan visszatette az asztalra terített újságpapírra, ahol a festékestégelyek sorakoztak.

Behunyta a szemét. Otthon vagyok, győzködte magát. Lentről feldübörgött a tévében felcsattanó tapsvihar.

Seleny összehúzta magán a ballonkabátot és esernyője alól komoran kibámult az esőbe. A sötét téren egy lélek sem volt rajta kívül, az emberek berohantak a kávézókba és a postára, hogy ott várják ki a vihar végét, vagy a buszmegállóban szorongtak.

Látszik rajtam, hogy várok valakire, gondolta, de fáradt volt ahhoz, hogy érdektelenséget színleljen. Mi másért ácsorogna a villogó számlapú óra alatt ilyen zivatarban? Cipője orra máris kezdett átnedvesedni.

Seleny a bajuszát rágcsálta. Tudta, hogy már fél órája várakozik, mégsem érzett bosszúságot a másik késése miatt, annyira telve volt a csodavárás izgalmával. Szíve hevesen vert. Micsoda pillanat, futott át rajta. Vajon milyen lesz kezet fogni vele: hiszen odaátról jön... milyen tapintása lesz a testének?

Seleny testén áramütésként futott végig az izgalom, amikor egy szövetkabátos úr felé vette az irányt. Tenyere izzadni kezdett, csúszkált benne az ernyő műanyag nyele. Már-már megszólította volna a másikat, de az idegen elment mellette, és taxi után intett. Seleny megszégyenülve visszaereszkedett görnyedt testtartásába.

Nem volt biztos benne, hogy felismeri Teribont. Mindig elmosódva látta csak a vonásait az asztalán álló, nem evilágról származó tükörben, fehér és vörös foltokat, akár egy bohóc homályos képét. Azt azonban tudta, hogy nem mozdulhat el innen, az óra alól. Egész életében a másik világ létezésére kereste a bizonyítékot, a kulcs után kutatott, ami feltárta volna előtte a kétféle lét birtoklásának lehetőségét, és erről nem volt hajlandó lemondani. Teribon volt ez első jel, hogy a világok átjárhatóak. Meg kellett várnia. Tudta, hogy nem hiába áll itt. Teribon is pontosan ugyanazt akarta, mint ő, csupán a másik oldalról érkezett.

Izgalma és idegessége egyre fokozódott. Most már szinte észre sem vette, hogy zoknija tocsogni kezd a víztől, ahogy viseltes vászoncipője végképp átázik.

Aztán oldalról futó jelenlétet érzett. Arra kapta a fejét, s megpillantott egy magas, széles karimájú viharkalapot viselő alakot, amint céltudatosan, lehajtott fejjel közeledik. Seleny kihúzta magát, és erősebben markolta meg esernyőjét.

A másik felemelte a fejét, és Selenyben bennszakadt a köszöntés. Teribon arca valóban egy bohócé volt. Az eső dacára finoman szitált róla a púder, ahogy biccentett, mintha a vízcseppek ártalmatlanul áthullottak voltak a testén.

- Dr. Seleny? - kérdezte. Meleg, mély hangja volt, mint egy kandúrnak. - Valaki elindult tőlünk. A párját keresi. Ha követjük, talán mi is megtudhatjuk, hogyan találnak egymásra.

Teribon kezet nyújtott. Tapintása olyan volt, mint egy álom: lebegő és illékony.

Seleny biccentett, és az egyik mellékutca felé intett. - Menjünk.

London csillogott a víztől, az utcák ezüstös folyamokká váltak a lámpák fényében. Valószerűtlen csillám futott be minden nedves felületet. Nem látszottak a csillagok, s a fénylő házak és járdák élesen elütöttek a sötét, szürkésnarancs égtől, melyet bederengett ugyan a fény, de megvilágítani nem tudott. A hold múlékony árnyék volt csupán.

Nelle megállt, hogy kifújja az orrát. Térde közé szorította a nejlonzacskót, s lehúzta a kesztyűjét. Zsebébe túrt, s érezte kabátja szövetének durvaságát, ahogy átfagyott kezéhez dörzsölődik. Előhúzta zsebkendőjét, és szétteregette.

Mikor felpillantott, fehér, mozgó testet pillantott meg a sarkon. Lassan leengedte a zsebkendőt, és szemét erőltetve jobban szemügyre vette a mozgást.

Új szemüveg kéne, gondolta, amikor a kép továbbra is kissé homályos maradt. Visszahúzta a kesztyűjét, felkapta a zacskót, és a sarok felé sietett, nyakát nyújtogatva próbált kilesni a járdára parkolt autók mögül.

A fehérség eltűnt a sarok mögött. Nelle megszaporázta léptei. Végül szinte futva fordult be, de azonnal megtorpant.

A járdán egy hófehér, apró testű tehén állt, szőre csillogott, akár a zúzmara. Nelle szipákolt, és megpróbálta anélkül megnézni az állatot, hogy közelebb kelljen mennie hozzá.

Nem tehén, csak üsző, állapította meg. Fiatal még. Mit keres Londonban? Nelle nem tudta, mit tegyen, hogyan kerülhetné ki az állatot, megrettent a holdszarvaktól. Aztán belenézett az üsző szemébe.

Értelmes tekintete volt, majdnem emberi, és Nelle-t egy pillanatra kirázta a hideg. Egy röpke időre mintha megértette volna az üsző gondolatait, és átfutott rajta az érzés, hogy rátalált valamire, amit régóta keresett. Aztán ez elmúlt, és ő csak egy fehér marhára bámult vissza.

Nelle kinyújtotta kezet az üsző felé. Az állat nem lehelt párát, mint ő, de mikor ez eszébe villant, már késő volt. Ujjai már végigborzolták a hófehér szőrt.

Mintha egy álmot simogatott volna, ujjbegye megbizsergett, ám mégsem tapintott semmit. Nelle tarkóján felborzolódtak a pihék, s légzése szaggatottá vált. Meleg felhőt érzett ujjai alatt.

Ilyen nincs, mondta magában, de nem tudott felhagyni az üsző simogatásával, olyan kellemes volt borzolni a látható semmit. Tudata megfeszülten küzdött az érzés ellen, amit nem akart elfogadni, mert nem fogadhatta el. Ilyen nincs, ismételte magában, nincs, nincs, nincs, visszhangozta akkor is, amikor az üsző végre megrázta magát, és hirtelen, riadt fejmozdulattal elfarolt. Egy pillanatra meg Nelle-re meredt, aztán megfordult, és elcsörtetett, bele London esős éjszakájába.

Nelle a házfalnak támaszkodott, s szívdobogását hallgatta.

Daniel menekült.

Nyomában lihegtek a Kopók, karcsú, grafitszürke testük beleolvadt a környező házak falába. Hol az utcán futottak - ilyenkor karmaik kopogását tisztán lehetett hallani a kövön -, hol belesiklottak a gránitba, s csak mint árnyékok suhantak Daniel mellett. Csupán körvonalaik és parázsló szemük árulták el őket.

Nem ugattak, némán, sebesen futottak, egymással versengve.

Daniel lélekszakadva rohant a szürke kőből emelt irdatlan házak között, melyek némelyike egekig magasodott, s baljós árnyékot vetett a hamuszín földre. Fekete ablakok tátongtak a magasban.

Más hang nem hallatszott, csak a cipők és a karmok kopogása, mert sem üldözött, sem üldözők nem lélegeztek itt, a két világ peremén. A mozgás lelassult, mintha már évek óta rohantak volna egyazon fal mentén, s nem jutottak volna előbbre. Majd az idő hirtelen meglódult, és szinte szárnyra kaptak.

Daniel érezte, hogyan fogy közte és a Kopók közt a táv. Elkapnak, gondolta kétségbeesetten. Megölnek. Almabor, hol vagy? Körülnézett az ismerős vörös és sárga ruha után, de nem látta sehol. Mindenütt csak szürkeség. Csupán Daniel és a Kopók szeme világlott ki ebből az egyhangúságból.

Aztán fehér üsző robbant ki az útra, menekült az is. Nyomában ott rohant három újabb Kopó. Ezeknek a kutyáknak nem égett gyilkos vadság a szemében. Ők csupán kísérték az üszőt hazafelé. Nem engedték visszafordulni a valóságba.

Daniel öntudatlanul is az üsző után indult, mely mintha megérezte volna, hogy az ember is a kutyák elől fut, a valódi világ felé, mert visszafogott lépteiből, s felé lendítette busa fejét.

Daniel a szarvak után kapott. Vajon Almabor küldte az üszőt?

Szinte folyékony mozdulattal lendült fel az üsző hátára, s most már együtt vágtattak. Daniel kabátja, szőke haja lobogott a szélben, az állat patái alatt megdöndült a szikla, ahogy visszafordult a valóság felé.

Daniel felnevetett. Bár egyre távolodtak a peremvidék és az álom határvonalától, tudta, hogy most már bármikor visszafordulhat.

A Kopók árnyéka még egy utolsót ugrott a falon, aztán elmaradt mögöttük.

Egyre közeledtek a határhoz. Az üsző lába alól egy pillanatra eltűnt a szürke szikla, majd megszilárdultak a levegőből kiolvadó házak és macskakövek. Daniel teste megremegett, és szétfolyt.

Daniel repült. Nem az otthona, a valódi teste felé. Még nem akart hazatérni. London fölé emelkedett, és a szélbe túrva orrát végigszimatolta az embereket. Körülötte forrtak az érzések és emlékek, amiket csak ő láthatott.

Az egyik utcán elsuhanva megütötte egy különös illat. Emberé volt ez is, de rajta volt a másik világ érintése. Daniel megtorpant, és besuhant a kocsmába. A többitől elütő lélek úgy világított, mint egy csillag a ködben. Egyre szűkült a felé vezető érzés-folyosó. Daniel felgyorsult, és beleájult a megszimatolt testbe.

Nelle a sarokban ült, Jenny és Ariane közé szorítva, és Martint bámulta. Szemüveg nélkül nem látott olyan jól, de szégyellte felvenni a fiúk társaságában. Nélküle viszont a szokottnál is elesettebbnek érezte magát, s ezért csak a száját húzta, mikor a másik két lány hangosan, felszabadultan nevetett, s dühösen ropogtatta az ujjait, mert ő maga képtelen volt elengedni magát.

Mondani kéne valami jópofát, gondolta, ahogy Martint nézte. Egyre inkább az volt a benyomása, hagyni kellett volna az egész kocsmázást a csudába, de legalábbis felvehette volna a szemüveget, s akkor most egy kicsit kényelmesebben érezhetné magát. De most már túl ciki lett volna előhalászni a zsebéből, és az orrára biggyeszteni. Így hát ült tovább a barátnői között, és fintorgott.

Martint persze az sem érdekelte volna, ha rajtam van a szemüveg, gondolta. Úgyis tudja, hogy hordanom kell.

Nelle már éppen azon volt, hogy most feláll, itt hagyja a sört a fiúknak és bejelenti, hogy hazamegy, amikor valaki hangosan elkurjantotta magát. Az ajtón egy szélesen vigyorgó férfi lépett be kitérdelt nadrágban. Majd megállt a lépcső tetején, és mintegy üdvözlésképpen széttárta karjait.

- Főúr, egy pezsgőt! - szólt oda a csaposnak, majd leült egy asztalhoz, ahol két idősebb nő ült beszélgetésbe merülve.

- Figyeljétek meg, most a tyúkok kivágjak a balhét - súgta Frank.

Nelle összeráncolta homlokát.

- Ne csináld - vetette oda Martin mintegy félvállról. - Öregít.

- Szívass nyugodtan - morogta Nelle, és érezte, hogy elvörösödik.

- Mondd csak, Nelle, neked valami bajod van? - kérdezte Martin, miközben a többiek hangosan kuncogtak azon, ahogy a francia megpróbált beszélgetésbe elegyedni vonakodó asztaltársaival.

- Nincs semmi bajom, értve vagyok? - förmedt rá Nelle.

- De hiszen egész este morogsz és gúnyolódsz…

- Szállj le rólam, Martin!

- Nem szállok! Igenis jogom van piszkálni téged, ha te egyszer eltökélted, hogy tönkreteszed mindenki estéjét!

- Tartsd meg magadnak a tuti dumádat! - állt fel Nelle. - Jenny, engedj ki! Úgyis haza akartam már menni! - fakadt ki kissé epésen Nelle. - Nehogy utánam gyere, mert még fejbe váglak az első utcakővel!

Nelle félretolta Jennyt, és kimászott az asztal mögül. Közben véletlenül belerúgott a pad lábába, és dühében felszisszent. Akkor sem sírok itt a kocsmában, mormolta magában, és összeszorította a fogát. Csakazértse. Martin megpróbálta megállítani, de Nelle félrelökte a fiút.

- Sziasztok! - vetette oda, és az asztalra dobott egy bankjegyet. - Holnap a suliban.

Kezében kabátjával felrohant a lépcsőn, és kirontott az utcára.

Megállt a szomszédos ház ajtaja előtt, és könnyeit nyeldesve magara rángatta a kabátot. Keze fejével megtörölte az orrát, és nyaka köré tekerte a sálat. Minél hamarabb el akart tűnni innen, mielőtt Martin utána jön. Még csak az hiányzik.

Miért tetted, te hülye? kérdezte magától.

Megtántorodott. Melegséget érzett végigkúszni tagjaiban, mintha konyakot nyelt volna, s látása kezdett elködösülni. Olyan homályossá vált az utca képe, hogy kénytelen volt zsebéből elővenni a szemüvegét. Keze látomásszerűen, lassan emelkedett arca elé. Nelle meghallotta a szívverését, amelynek ritmusa azonban eltért a halántékereiben lüktető vérétől. Csak messziről, halványan érezte a testét. Lebegett.

Mintegy álomban látta, amint a kocsmaajtó kinyílik, és Martin haragtól lángoló arccal kilép.

Ne... Nyugodtan utáljon csak... megérdemlem. El kell mennem!

A teste azonban nem engedelmeskedett neki.

És most egy lecke - hallott halkan visszhangozni fejében egy ismeretlen férfihangot - az emberi kapcsolatokról.

Nelle úgy érezte, a legszörnyűbb az egészben, hogy végig a tudatánál van. Ne csináld, kérlelte a másikat, de az csak nevetett rajta.

Hazafelé sétáltak, mind a hárman. Martin Nelle kezét fogta. Vagy inkább: azét a másikét?

Nelle tudta, hogy ennek örülnie kéne, hogy hiszen ezt akarta, de volt abban valami hátborzongató, hogy ez a kézfogás egyáltalán nem neki szól, hanem annak a másiknak, aki egészen megszelídülve válaszol Martinnak, és kifecsegi azokat a titkokat, amiket Nelle maga nem szívesen osztott volna meg senkivel. Szerette volna elhúzni a kezét, de nem tudta. Kénytelen volt érezni Martin tenyerének melegét, az ujjakat összetapasztó izzadságot.

Nelle nem tudott sírni sem. Ez nincs így a helyen, gondolta, kérlek, ne csináld, az én kezemet kellene fognia, és nem a tiedet!

Ez te vagy, mondta a másik. Én csak segítek.

Nelle nem tudta az ajkát harapdálni, nem tudott toporzékolni, némán, moccanatlanul figyelte önmagát, ahogy lassan egy idegenné válik, s nézte, hogyan lágyul el Martin pillantása, ha ezzel az idegennel beszel.

- Itt vagyunk - szólalt meg Martin, amikor Nelle háza elé értek.

Megálltak, s Nelle kissé fásultan vette tudomásul a feszült csendet. Meg fog csókolni, gondolta, és hirtelen hideget érzett. Vacogott volna, ha a teste még az övé. És én semmit nem tehetek, hogy ne azt a másikat csókolja meg.

De, szólalt meg gondolatai közt a csúfondáros férfihang. Most.

Martin Nelle felé hajolt, és a lány megérezte, hogy egy pillanatra lazul a szorítás testén, és ismét mozogni tud. De meg nem volt teljesen szabad. A másik még ott volt a tudata peremén.

Ne, kérlelte a másikat.

De, felelte könyörtelenül a férfi.

És Nelle pofon ütötte Martint.

Miért? kérdezte a férfi, amikor Nelle ismét visszacsúszott a mozdulatlanságba és a csendbe.

Mert meggondoltam magam, válaszolta Nelle.

A testébe költözött másik várt, míg Martin elmegy, aztán mogorván megszólalt.

Rendben. Kiteszel a Kert közelében?

Kert. Nelle nem tudta, miről beszél a másik, de a szóhoz kapcsolódó érzelmek, amik átsütöttek az ő gondolatai közé, olyan erősek voltak, hogy elakadt a lélegzete. Vágy, kínlódás, kielégületlenség. Könnyfakasztó szépség. Az otthon nosztalgiája. Az elveszett paradicsom.

Hogyan? kérdezte.

Elég, ha én tudom az utat, suttogta a másik, s mintha gondolatai elfátyolosodtak volna egy pillanatra.

London lassan, fokozatosan kimosódott a valóságból, és a helyét átadta valami másnak.

Nelle tudta, hogy ezt nem lenne szabad látnia, de nem bírta behunyni a szemét, mert az többé nem az övé volt. Az előtte kibontakozó látványra meredt, miközben gondolatai újra és újra önmagukat ismételgették, mintha tudatának tűje elakadt volna. Nem akarom látni, nem akarom tudni, zsolozsmázta, de a másik kérlelhetetlen volt. Vitte tovább.

Nelle szemének ablakán át kitekintett a megváltozott Londonra. A színeket kilúgozta a füst, mely a föld felé látszott szállni, mintha nehezebb lenne a levegőnél, s minden elszürkült. Hatalmas gránittömbök magasodtak föléjük, irdatlan, tökéletes élű kockák és hasábok, melyek felszínét csak itt-ott szakította meg egy-egy erkély vagy ablak. Nem voltak egységes méretek. Az egyik ház akkora volt, mint egy irodaépület, a másik pedig hegynek is beillett volna. A jeges árnyékok rátelepedtek Nelle-re, aki érezte, hogy a lelke is kezd lassan kihűlni.

A pislákoló tudat kezdett apránként kiolvadni gondolatai közül, s már csak erőtlenül kapaszkodott bele.

Nelle hirtelen megrettent. El fog tűnni, döbbent rá.

Ugyanebben a pillanatban a másik is megrémült, és Nelle-be kapaszkodott. Nelle görcsösen utánakapott gondolataival.

Nem akart egyedül maradni ebben a szürke világban, mely nyomasztóan nehezedett rá, és mégis rátört a vágy, hogy letelepedjen az egyik fal tövébe, összekucorodjon, és hagyja, hadd hűljön ki apránként a teste is.

Aztán váratlanul egyedül volt. A másiknak nyoma veszett, csak két hang visszhangzott gondolatai között, s halványult el lassan.

Ki kell hoznod, szólalt meg egy meleg, bársonyos férfihang feddően.

Nem tudom, felelte a másik, aki eddig a lányban volt, és Nelle tudatát megérintette a sajnálat. Nem tudom, hogy jött velem idáig. Le kellett volna válnia a határnál. De a Kopók nem bántják, ugye?

Kopók... visszhangzott a hang, majd csend támadt.

Nelle ismét önmaga volt, és összehúzta magán a kabátot. Itt hagyott, gondolta döbbenten. Eldobott, mint egy használt zsebkendőt! Elöntötte a düh.

Nelle körülnézett, s az utcán megpillantott egy kutyát.

Az a fajta volt, amiről első pillantásra tudni lehet, hogy vadászatra tenyésztették. Szürke teste beleolvadni látszott a magas épületek árnyékába, melyből csak vöröslő szeme izzott elő, mint eleven parázs. Nem adott ki hangot, de Nelle érezte a belőle áradó fenyegetést.

A lány kővé dermedt. Nem próbált meg elfutni, fogva tartotta a vérvörös szempár, s nagyon is tisztában volt vele, hogy Londonba nem fog visszatalálni. Hogyan hozza vissza a valóságot ebbe a nem emberi világba? Némán nézte a kutyát, az pedig őt, s egyikük sem mozdult.

Aztán a Kopó lassan felemelkedett és egy lépést tett felé. Nelle hátrált, s ahogy a kutya egyre közeledett, úgy szaporázta meg lépteit. Aztán hirtelen megugrott.

Fejében felhangzott tulajdon hangja: most hibáztál! De akkor már rohant az életéért. A Kopó hosszú, elnyújtott ugrásokkal a nyomába eredt, s terelte az ismeretlen cél felé. Nelle szeme sarkából látta, hogy a kutya a gránitfalra ugrik, és az erek mentén siklik, akár egy rávetített árnyék.

Nelle felsikoltott, s megtörte az üldözés csendjét. Száguldása közben kitörölte szeméből a rettegés könnyeit, s megpróbált mélyeket lélegezni. Torkába ezernyi jégszilánkként szúrt a hideg levegő, sós ízt érzett. Vér?

Nem tudta, mennyit futott, míg végül felbukott, de a földön fekve úgy érezte, ugyanannak a sziklatömbnek az árnyékában fekszik, ahonnét elindult. Hátracsúszott, és a Kopóra meredt, de a kutya nem jött közelebb. Leült a földre és várt. Mögötte a szürke derengésből kezdett előbontakozni a falka.

Nelle térdére hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Nem hallatszott semmi nesz, s így nem is tudhatta, vajon a Kopók ott vannak-e még, vagy már elmentek, de nem is akart meggyőződni róla. Olyan hűvös volt, és annyira nehéz volt felemelni a fejét...

Léptek koppantak a kövön. Nelle erre felnézett, s tágra nyílt szemmel meredt a jövevényre.

Magas férfi közeledett sárga és vörös rombuszokból varrt Harlekin-ruhában, valószerűtlenül keskeny, sápadt arca világított a kék selyemgallér felett. Aranybarna szeme mosolyogni látszott, s a kutyák mind meghunyászkodtak előtte, bár szemükben felizzott a gyűlölet lángja. Izmaik ugrásra készen feszültek, fogaik megvillantak.

- Bocs a késésért, kis hölgy. De elfutottál.

A férfi Nelle elé lépett és kinyújtotta a kezét. A lány felnézett. - Te vagy az?

- Nem én vagyok Daniel, ha erre gondoltál - felelte a Harlekin, és felsegítette Nelle-t. - No gyere, én vagyok az éjféli gyors Londonba. Ha lekésed, várhatsz ítéletnapig, vagy amíg a Kopók haza nem kísérnek. Előbb-utóbb elfogy a türelmük, tudod.

- Ne... azt nem akarom - borzongott meg Nelle, és közelebb húzódott a Harlekinhez.

Kiléptek a Kopók gyűrűjéből. Mikor elindultak, Nelle észrevette, hogy a kutyák biztos távolból követik őket, mint szürke, karcsú szatellitek. A szemek rezzenéstelenül vöröslöttek.

- Almabor.

- Nem kérek - felelte Nelle.

- Én vagyok Almabor - jegyezte meg a férfi, és hirtelen megtorpant.

A házak között fehér üsző várakozott, tekintete Nelle-re szegeződött. A lány hirtelen megérezte a tépelődést és vágyakozást, ami az állatból áradt, de nem tudott neki nevet adni. Miért? kérdezte magában.

- Tehát ezért tudtál átjönni ide. Talán még a Kertbe is eltaláltál volna - mormolta Almabor, majd szigorúan lenézett rá. - Ne fogadd el, amit az üsző ajánl, csak ha biztos vagy benne, hogy két világ mellé meg akarod kapni a száműzetést is.

Nelle üres tekintettel nézett vissza rá. Nem értette.

A Kopók lassan megindultak, és egyre gyorsulva az üsző felé ügettek.

- Ne! - kiáltott fel Nelle.

Almabor visszatartotta. - Csak hazakísérik. Oda, ahová való - mondta, miközben pillantása szinte átfúrta a lányt. Figyelmesen fürkészte Nelle arcát. - Nem először találkoztok, ugye?

Nelle biccentett. - Már láttam - felelte, s aggódva az üsző után nézett, aki dübörögve vágtatott el a szürkeségbe, nyomában a nyúlánk Kopókkal. - Biztos nem...?

- Ne kérdezz, mert itt hagylak. Azt gondoltam volna, hogy ez a hely épp elég a magadfajtának, hogy elvegye a kedved a kérdezősködéstől.

Nelle elhallgatott. Gondolatban az üszővel együtt vágtatott a gránitházak között.

- Elviszlek a világodig - szólalt meg Almabor, mintha ez teljességgel közönséges és magától értetődő lenne. - Ott a végállomás.

- De...

Almabor lehajolt, s mélyen Nelle szemébe nézett. - Nem akarod tudni - mondta, s minden szava úgy kondult, mint egy marék föld egy koporsó fedelén.

Nelle beleburkolózott a valóságba, de az olyan volt, mint egy elszabott ruha: sehogy sem tudta kényelmesen belefészkelni magát. Iskolába ment, de nem erezte a tudás súlyát, találkozott Martinnal, de többé már nem kívánta, hogy ismét megfoghassa a kezét. A fiú és a család mind beleolvadt abba az arctalan felhőbe, amit valóságnak hívnak, és Nelle többé nem érezte magát a köd részének.

Égett benne valami, amit sehogy nem tudott kioltani. Olykor tehetetlen düh rázta, mert tudta, hogy miért nem találja a helyet. Miért mutattad meg a másik valóságot, kérdezte a semmitől, ha utána elveszed?

Nem a sziklatömbökre vágyott. Valójában csak az üszőt várta minden áldott nap. Az állat azonban nyomtalanul eltűnt. Pedig tudni akarta, mi az a választás, amitől Almabor intette.

Nem találta a helyét. De volt-e helyem itt valaha is? ötlött fel benne, mikor a konyhából a családját figyelte. A tálalópult kerete akár a képernyőé is lehetett volna. Minden idegen volt már korábban is. Mi változott hát?

A választásaim, gondolta. A lehetőségeim.

Minden egy üsző szarvára van felakasztva.

Teribon egyre rövidebb időszakokra látogatta meg Seleny-t, s egyre türelmetlenebbé vált. Hiába fenyegetőzött azonban, ő maga is éppolyan tehetetlen volt, mint a doktor, aki megidézte. Valahányszor megjelent, egyre hamarabb kezdett kifakulni a valóságból, ahogy a világ megkísérelte kitörölni testéből a másvilági foltot: a bohócot. A Kopók pedig eljöttek érte, hogy hazakísérjék.

Teribon nem találta a testvértestet, s a kutatás minden egyes nappal egyre reménytelenebbé vált.

- Tudom, hogy volt, akinek sikerült! - hangoztatta mindig. - Talán az üsző, aki elindult, ő is rátalált már a párjára!

Seleny nem törődött vele. Nem volt szüksége Teribonra, csak addig, míg a bohóc meg nem keresi az ő másvilági testét az összeolvadáshoz. Meditációi azonban sorra kudarcot vallottak, s nem találta meg a Kert kapuját.

Seleny kezdett türelmetlen lenni. Már London utcáit járva is csak a tömeget fürkészte, hol pillant meg valakit odaátról, amint evilági testvérét keresi. Teribon állította, hogy van, aki tudja, hogyan találja meg a párját, s nekik is csak ezt kéne valahogy megtudniok.

Tű a szénakazalban, gondolta Seleny.

Félresöpörte iratait, és kinyitotta a pralinésdobozt. Nem kereshetem örökké azt a nyomorult testet, gondolta. Teribon meg le van szarva. Kissé összehúzta magát. Sosem érezte magát biztonságban a bohóc mellett, a másvilági lény jelenléte olyan volt, mint egy viszkető folt a valóság testén, s Selenyt minduntalan az az érzés kísértette, hogy természet ellen való Teribon puszta létezése is.

Elgondolkozva szopogatta a pralinét, és bekapcsolta a televíziót.

Fel kéne hagynom ezzel az egésszel, gondolta, bár tudta, hogy késő. Túl sokat tudott meg már így is a Kertről, hogysem megálljon itt, félúton.

A híradóban éppen a tömeget mutatták, amint London utcáin összeverődik, kisebb közlekedési dugót okozva. Baleset, gondolta, s már éppen átkapcsolt volna - nem bírta a vér látványát -, mikor megpillantotta a fehér üszőt, a forgalmi akadályt magát.

Bár nem látta, hogy bárki is átlépett volna az üsző testén, minden kétséget kizáróan tudta, hogy a Kertből jött. S hogy a testvérét keresi. Ha pedig egyszer Londonba jött, akkor azt legközelebb is megteszi.