Hanna
Kis istenek
háza
Danaé egészen az omladozó peremig jutott, amikor szívét
megfacsarta az ismerős érzés, és lábát megrántotta a sürgetés: visszatérni!
Remegő bensővel letérdelt a szúrós bogáncsok közé, és lekandikált a folyóra,
mely zölden és habfehéren zubogott a meredek partok között. A kövek úgy álltak
ki vizéből, akár szürke csigolyák.
Danaé kihajolt, hátha a kanyaron túl, balra meglátja, merre
iramodnak tova a hullámok, de olyan szédülés tört rá, hogy összegörnyedt. A ház
húzta visszafelé. Fogát összeszorítva megfordult, és visszakúszott a peremtől. A
szívén engedett az abroncs, és Danaé megkönnyebbülten felemelte a fejét. Még
mindig érezte a késztetést, hogy visszatérjen a tornyos, megkopott vakolatú
házba, de most már elviselhető volt a nyomás.
A válla felett sóvárogva visszanézett a szemközti partra, melyet
rengeteg koronázott. Aztán a tekintete továbbrebbent, a távoli
hegyekre.
Szárnysuhogást hallott. Feltekintett a leereszkedő Daidaloszra. A
nagybátyja a mitológiai építész után kapta a nevét, mert vállából galambszürke
szárnyak sarjadtak. De neki soha nem volt fia, és nem lakoztak a homloka mögött
labirintusok. Danaé félrenézett; nem állta a másik tekintetét. Daidalosz sem
emelkedhetett magasabbra a tornyoknál. Az arcára ráncok szabták rá a láthatatlan
kalitkát.
- Sose bánd a hegyeket, gyermek - szólalt meg Daidalosz, és
szárnyával eltakarta a látványt. - Egyszer még eljutunk oda
is.
Danaé nem válaszolt.
- Várnunk kell - folytatta halkan a nagybátyja. - Így is évről
évre messzebb merészkedhetünk. Az első időkben még a küszöbig sem jutottunk el -
a tekintete önkéntelenül is visszasiklott a folyó fölött, az erdő peremén
tornyosuló, ezerszínű, de mára megfakult házra.
Danaé maga alá húzta aranyszínű lábait, és nem emelte fel a fejét.
- Könnyű neked - mondta végül. - Te már jártál
másutt.
Daidalosz meglegyintette a lány arcát a szárnyával. - Ne hidd,
hogy könnyebb - felelte olyan hangon, hogy Danaé felkapta a fejét rá, és
aranybőre elvörösödött. - Te végső soron nem tudod, mi az, amire
vágysz.
Sokáig hallgattak és nézték a messzeséget, míg el nem kezdett
cseperegni az eső. Akkor felálltak, és engedelmeskedtek a
hívásnak.
A ház több évszázada állt a folyóparton. A szívét, a belső
szobákat még az emberek építették, de a többi szárnyat és tornyot már a lakók
toldották hozzá, amikor elég messzire merészkedhettek az Urnától ahhoz, hogy fát
vágjanak. Az épület minden újabb zuggal még jobban hozzájuk idomult. A család
kipárolgásai beleitták magukat a deszkákba, a szokatlanul alacsony vagy magas
ajtók a lakók sokféleségét tükrözték. A folyosók egymásba hajlottak; csapóajtók
nyíltak a mennyezeten, ezernyi varázsos rejtekhely csábította a fiatalabbakat:
de még az aranyszínű Danaé, mindenki kedvence sem feledte soha, hogy a ház nem
csupán otthon, hanem börtön is egyben.
A vidám színek a falakon a feledés végett voltak felmázolva; a
gerendákra pingált festmények távoli korokba röpítettek. De hazugság volt, és
ezt a család is tudta. Vártak.
Esett az eső, s feláztatta a talajt. Fuldokoltak a
vakondok.
Danaé az ablakkerethez hajtotta a fejét, és nézte a szürke eget,
és a homályba burkolózó hegyeket, melyek elé párafüggönyt vont az
eső.
- Mit látsz? - kérdezte mögötte a
nagynénje.
Danaé futó pillantást vetett hátra Kasszandrára, aztán
visszafordult az ablak felé. Nem szerette a vak jósnőt, aki homokszínű
bundájában, élesre fent karmokkal úgy osont a fapadlós folyosókon, mint egy
sóhajtás. Danaé a láthatatlan rokonoktól is irtózott. A gondolatait és a
magányát szerette megtartani magának.
- Nem látok semmit - mondta rosszkedvűen. -
Esik.
Kasszandra hideg, sima karmával megérintette Danaé homlokát. - Itt
mit látsz?
A lány megperdült. - Mit érdekel az téged?
Kasszandra hátrahúzódott, macskaarca megnyúlt. Szinte
mentegetőzött.
- Alig hallunk. Alig nevetsz.
Megváltoztál.
- Ti sem nevettek soha.
- Mi… - Kasszandra üveggolyó-szeme elhomályosult. - Mi várunk. Egy
napon megszűnik az Urna hatalma felettünk, és megint szabadon járhatunk a
földön, mint a régi időkben. Az emberek új neveket adnak majd nekünk, imádnak,
és leborulnak elénk.
- De mikor?
- Türelmetlen vagy.
- Elfelejted, hogy nekem nincsenek emlékeim a világról, amikbe
elmenekülhetek. Nekem ez a világ! - mutatott körbe Danaé a festett
falakon.
Kasszandra összehúzta magát, farka idegesen tekergőzött a padlón.
- Ha tudtuk volna, hogy nem leszel szabad, nem születtél volna meg - szólalt meg
végül. - Nem akartuk, hogy te is fogoly légy
velünk.
Danaé a durva fakerethez szorította az arcát. - Semmi baj. Az Urna
tehet mindenről.
- És a kereszt papjai, akik megölték Oriont, és a hamvaival
ideláncoltak bennünket - sziszegte Kasszandra. - Ne felejtsd el! Nem mi vagyunk
a hibásak, hogy nem mehetsz messzebbre, mint a
part.
- Persze. Majd megpróbálok nevetni a kedvetekért - mondta Danaé,
és a lehulló esőcseppeket nézte, ahogy a ház előtti sártengerben fortyognak. Nem
hallotta, mikor ment el Kasszandra, de amikor visszanézett, a macskatestű jósnő
már nem volt ott.
Az emberekre gondolt. Kíváncsi volt rá, milyenek. Külsőre nem
sokban különböztek a család egyes tagjaitól; de nem volt hatalmuk - legalábbis
nem olyasféle, amit Danaé felfoghatott. Homályosan sejtette, hogy a magasban
villogó fények éjszakánként az emberekhez tartoznak, és ők húznak madaraikkal
fehér csíkokat az égre. Miattuk bizsereg a levegő, érthetetlen suttogásokat
hintve szét a hegyek között.
Csak kétszer látott embert; de azok halottak voltak, apja és a
nagybátyái ejtették el őket, miután Euridiké, akinek olyan kívánatos volt a
teste, mint a Heszperidák egyik almája, a ház közelébe csalogatta őket. Aznap
este megtudta, milyen íze van az embereknek. Nem sokban különböztek a sünöktől
és rókáktól, amiket időnként elfogtak az épület mellett.
- Miért eszünk belőlük? - kérdezte aznap vacsorakor az
apjától.
- Ők akarták így. Kezdetben olyanok voltunk, mint ők. Nem éltünk,
csak mézharmaton. Ők találták ki, hogy vért iszunk, gyermekeket adtak nekünk,
aztán feldühödtek, amikor elvettük az ajándékot. Nem értették meg, hogy nekünk
mindegy, mi az áldozat. Hogy megszabaduljanak tőlünk, ideláncoltak, pedig ők
maguk adták nekünk a vért és a húsukat.
- Akkor sem ízlik - mondta Danaé.
- Edd meg! - sziszegett rá az apja, és az asztal körül a
csúszó-mászó és sudárszép rokonok szeme vörösen
felizzott.
Danaé a tányér fölé hajtotta a fejét, de amikor senki nem figyelt,
a májat az asztal alatt a harisnyájába csúsztatta. Tudta, hogy a legfinomabb
falatot kapta, mint mindig, mégsem kívánta. Éjjel elásta a küszöb mellett, és
hetekig attól félt, hogy valamelyik nagybátyja
kiszimatolja.
Hetek óta esett; hol langymeleg zápor szemerkélt, hol süvöltő
vihar tépázta a fák ágait, s verte végig a fatáblás ablakokat. A víz lecsordult
a hegyekből, és a patakok egyre híztak. A folyó mohón testébe olvasztotta az
ereket, és egyre duzzadt a meredély alatt. Faágakat cibáló hullámai a partnak
verődtek. Úgy verték a köveket és az agyagot, akár apró, kemény
öklök.
A víz beszivárgott a gyökerek által fúrt repedésekbe, és lassan,
türelmesen mosta, mosta a meredély földjét.
Danaé a festett alakokat nézte a falakon. Ölében a vesszőkosárban
gombák párállottak; az eső miatt ez volt az egyedüli táplálék, amit a ház körül
találtak. Az állatok meghúzódtak vackukon.
A képek Oriont, a lelkek vadászát ábrázolták, akit csapdába
ejtettek a kereszt papjai. A gyenge halandók megkötözték, és fáklyáikkal
meggyújtották a halhatatlant, akiről bebizonyosodott, hogy a halál még őt sem
kerüli el.
Danaé átnézett az asztal fölött az anyjára, akinek fehér arcában
feketén csillogott holdsarló formájú szeme.
- Hogyan tudták megölni Oriont?
Az anyja elmosolyodott. Hideg és kellemetlen mosolya volt, amit
Danaé nem szeretett. - Mert hittek benne, hogy megtehetik. Úgy gondolták, ha
megölik, minket egy helyhez köthetnek; s mivel így gondolták: meg is történt. A
hitük azonban véges - ezért oldódik lassan körülöttünk a kalitka. Nem tudták
elképzelni, hogy ennyi idő múltán még mindig itt
vagyunk.
- Nincs hatalmunk? - kérdezte Danaé dühösen. - Miért nem álltunk
ellen akkor?
Az anyja nyújtózkodott. - A hatalmunkat tőlük kaptuk; nekünk nem
volt más ajándékunk, csak az, hogy formálhatóak vagyunk. Ha nem aggattak volna
ránk mindenfélét, maradtunk volna, akik voltunk: szellemek a szélben - a
hangjából elmélázó ábrándozás érződött, és Danaé lebiggyesztette ajkát. Túl
fiatal volt. Ő csak ezt a létezést ismerte.
- De hiszen istenek voltunk!
- Igen, istenek. És démonok, és manók a küszöb alatt - az anyja az
asztalra könyökölt. - Én is voltam Astarte és leanhun sidhe és Fekete Mária. Az
emberek szemében mindig más. De mégis önmagam
maradtam.
Danaé hallgatott. - És én? - kérdezte nagy sokára, és a
gombaszárakat tördelte. - Én ki vagyok? Engem nem ismernek az
emberek.
Az anyja nagyra nyitotta sötétlő
szemét.
- Te? Te a család álma vagy. Olyan, amilyennek mi akartunk - és a
hangja nevetett, de a szája sarka keserűn lefelé
görbült.
Az egyik esős napon, amikor az éjszakai létre átszokott rokonok
már aludtak, Danaé bement a ház szívét jelentő szobába. A falak üresek voltak,
csak pár szék állt a sarokban. Évszázadok óta nem lakott itt senki; a nyomasztó
helyet azonnal elhagyta a család, amint lehetősége nyílt más szobába menekülni
az Urna közeléből.
Danaé érezte az Urna hívását, de itt már bizseregni kezdett
bensőjében a taszítás is: a család tagjai nem mehettek közelebb öt lépésnél az
Orion hamvait rejtő agyagedényhez. Ha hozzáfértek volna, elszabadulnak; ha
magukkal visznek akár egy csipetnyit a fekete porból, visszakapják a
világot.
Éppen ezért mindenki megpróbálkozott hébe-hóba azzal, hogy
felfeszítse a padlót, és kiemelje az Urnát mélyre ásott rejtekéből. Danaénak már
nem kellett feszegetnie semmit; csak félretolta a deszkákat, és lenézett a
mélybe. Odalent állt a kereszttel megjelölt cserépkorsó, mely egyszerre vonzotta
és taszította. Minél közelebb volt hozzá, annál jobban facsarta szívét a kettős
érzés. Szeme előtt színes pöttyök táncoltak.
Danaé mély lélegzetet vett, és lenyúlt. Nem érte volna el az Urnát
akkor sem, ha nem tör rá a rosszullét; ezért próbálkozása végeredményben
felesleges volt, s ezt ő is tudta. Ujjai a hideg, nyirkos levegőbe markoltak,
aztán egy erő megragadta, és elhajította, belsejében mintha tüzes karmok
szaggatták volna a zsigereket. Felkiáltott, és összekuporodott a sima padlón.
Aranykönnyei a deszkára hulltak, és fényes tócsákba álltak
össze.
Még egy próbálkozást tett, hogy a gödörhöz kússzon, de ezúttal még
a pereméig sem jutott el. Hasára szorította a kezét, és ajkába harapott. Feküdt
a földön, és hallgatta az esőt. Nem mert felkelni.
Daidalosz találta meg. A nagybátyja nem szólt semmit, csak
felnyalábolta, és kivitte a belső szobából. Amint átlépték a küszöböt, a
szívükre ható kettős áramlat megszűnt, és csak az enyhe, mindig jelenlévő vonzás
maradt meg.
Danaé megkönnyebbülten sírt, és Daidalosz vállába kapaszkodott.
Fémsárga pettyek ültek meg a galambszürke szárnyon.
- Miért nem öltek meg? Miért nem öltek meg mindenkit? -
zokogta.
Daidalosz izmai megcsomósodtak. Feszített hangon szólalt meg, de
érintése a lány csillogó hajában könnyű volt és puha. - Mert akkor ők is
elpusztultak volna. Az emberek nem lehetnek meg nélkülünk. Különben is: továbbra
is hittek bennünk. Amíg hisznek, nem halhatunk meg
teljesen.
- Gyávák!
- Nem kell már sokat várni. Kasszandra mondta, hogy kiszabadulunk.
Emlékezni fognak ránk, és megerősödünk - duruzsolta a lány hajába Daidalosz. -
És téged életedben először imádni fognak. Gondolj erre! Hódolni fognak előtted,
új isten leszel.
Danaé halványan elmosolyodott.
- Úgy-úgy - suttogta Daidalosz, és tovább simogatta a fejét,
akárcsak gyerekkorában.
Odakint villámlott. A talaj nyúlós kulimásszá
ázott.
Az eső pedig zuhogott tovább.
Éjszaka volt, és esett. Danaé a legfelső torony ablakában ült. A
sötétben ezüstszínűre sápadt lába nedvesen csillogott; sarkát letámasztotta az
átázott deszkára. Mögötte három vén nagynéni szövögetett halkan, csak a vetélők
csattogtak, csak az orsó surrogott.
Danaé a távolt fürkészte, mint mindig. Valahol a hegyek között
fénypontok világítottak, mint szertehintett napköles-szemek. Találgatta, mik
lehetnek. Daidalosz szerint város volt arra; de ilyen fénnyel nem világít sem
fáklya, sem máglya. Ekkora esőben nem is éghetne.
Talán az emberek azok, gondolta Danaé. Talán találtak új
isteneket, akik szolgálnak nekik, azok világítanak.
Komoran mosolygott maga elé. Ha engem is imádni fognak, új nevet
kapok. Tudom is, mi lesz az. Vándor istennő leszek, mert mindent be akarok
járni, és én leszek a Kóbor.
Az ablakon bevert az eső, de Danaé nem bánta. Nézte a nedvesen
csillogó falombokat, a megduzzadt folyót, mely már szinte a kiszögellés pereméig
felért, és immár elérhető közelségben hömpölygött. Ha lemenne a partra,
belelógathatná a kezét a fényes fekete habokba.
A ház megremegett. Danaé lehunyta a
szemét.
- Valami elkezdődött - szólalt meg az egyik anyóka a háta mögött.
Danaé összerezzent. A három öregasszony abbahagyta a szövés-fonást, ujjaik
göcsörtös faágakká dermedtek a fonalak felett.
A ház most már eltéveszthetetlenül rezgett, akár egy hatalmas
hangvilla, és bizarr termeiben, a festett gerendák között tompa zúgás támadt,
mely egyre erősödött. Mintha hatalmas kagylóban morajlott volna a tenger.
Danaé látta, hogy Daidalosz kilép a teraszra, és aggodalmasan
körülkémlel. Hatalmas szárnyait a feje fölé tartotta, hogy óvja magát az esőtől.
A lábát kitámasztotta, nehogy elessen. Megint remegés futott végig a falakon. A
lány megkapaszkodott az ablakkeretben.
Az Urna hívása megzavarodott. Nem egy pontról jött, ide-oda ugrált
a házzal együtt. Danaé ideges cibálást érzett a
szívén.
Aztán a ház hirtelen megdőlt, és gyorsulva zuhanni kezdett a folyó
felé. Danaé felsikoltott, és kiesett az ablakból. Alatta tornyok, zsindelyek és
fák koronái villantak fel, s érezte: kezd átlendülni azon a ponton, ameddig az
Urna láthatatlan pányvája kinyúlik. A villámok fényében megpördült a levegőben.
Pánik fogta el. Ha messzebbre zuhanok, mint ahogy az Urna engedi,
meghalok?
Erős karok fonódtak köré. Daidalosz szárnyai csattogtak a
viharban.
Az Urna kegyetlenül megszorította a szívüket, és egy pillanatra
úgy érezték, mintha a bordáikon akarná átszakítani. Aztán egyszerre engedett a
marok, és Daidalosz felszárnyalt az esőbe.
Az Urna hívása nem enyhült, de most már több helyről érezték
egyszerre. Danaé lepillantott a földre.
A ház a földdel együtt, amire épült, belecsuszamlott a folyóba,
mely haragosra duzzadt mögötte. A mennydörgésbe kiáltások vegyültek: az
ablakokban kísértetsápadt arcok villantak fel. A tetőkön szőrös testű nagybácsik
nyújtózkodtak. A ház rángott; hullámok csapódtak neki a hátsó
traktusnak.
Amikor a ház végül megmozdult, és sodródni kezdett a vízzel,
Daidalosz felkacagott. Danaé is nevetett, de csak egy pillanattal később jött
rá, miért: az Urna hívását most már mindenhol érezte, végig a folyó mentén, és a
végtelen egészen közel suhant hozzá.
- A víz! - nevetett Daidalosz. - A víz! Mi soha nem tudtuk volna
kiásni az Urnát!
Szárnyai csattogtak, és Danaé az esőbe tartotta az arcát. Még
sosem szerette ennyire a vizet.
Hajnalra a ház elnéptelenedett. A család tagjai asztalokon,
székeken evickéltek a partra és tűntek el a sűrűben. Bundás hátukat, hófehér
testüket látni lehetett a bozótban, ahogy a víz folyását követték. Csak
Daidalosz és Danaé keringtek még mindig az épület
felett.
Az eső elállt. Bevégezte feladatát. A folyó azonban még mindig
haragosan, óriásira duzzadva hömpölygött tovább.
- A folyó a tengerbe jut majd, a nap pedig felszívja a vizet -
mondta Daidalosz. - A hamvak mindenhová eljutnak. Még mindig kötve vagyunk
hozzájuk; de nemsokára már nem fog számítani.
- Olyan sokáig voltatok távol az emberektől - szólalt meg Danaé,
és a folyót figyelte, melyet úgy érzett, mintha lüktető ér lenne a saját
testében, ami egyre több ágra szakad, és a végtelenségbe nyúlik. - Emlékezni
fognak ránk?
Daidalosz hallgatott, és a szárnycsapások
meglassúdtak.
Danaé a házat nézte, mely üresen, elhagyatottan sodródott az
árral. Valahol előttük pára szállt fel. Erősödő zúgást hozott feléjük a
szél.
- Egy vízesés - mondta Daidalosz.
- Akkor menjünk - kérte Danaé. - Nem akarom látni, hogyan zuhan le
a ház.
- Én sem - emelkedett feljebb Daidalosz. Danaé még egy utolsó
pillantást vetett a kopott házra, és azt gondolta: milyen kicsi. Aztán
felnézett, a hegyekre, melynek tövében egy város szürkéllett, és kinyújtotta a
kezét.
- Oda! Oda vigyél el!
Átlebbentek a dübörgő vízesés fölött, és nem néztek hátra.
|