- sundy -
Bentlakó félelmek novella
2006. május 3.
Bemenekülök az erdőbe, hátha ott nem talál rám. A fák között biztos lehagyom.
Bentlakó félelmek
Bemenekülök az erdőbe, hátha ott nem talál rám. A fák között biztos lehagyom. Rohanok,ő is rohan. Hiába gyorsítok, ő még jobban siet utánam. Elbotlok egy kiálló gyökérben, és elesek. Mintha lassított lenne az egész esemény. Hallom, ahogy ritkítja lépteit, majd megáll. Én csak fekszek a lehullott levelek közt, és fülelek. A halántékom lüktet, kapkodva veszem a levegőt, a szívem a torkomban dobog őrjítő sebességgel. Nem hallom, hogy mozdulna. Mire vár? Nem tudom. Felkészülök a következő rohanásra, de hirtelen a fejembe hasít a fájdalom. Becsukom a szemem, hátha enyhíthetek a szörnyű kínon. Egyszerre rengeteg képet látok magam előtt. Olyanokat, amelyeken én vagyok, és azok, amiktől félek. Kinyitom a szemem, és még jobban megijedek. Felállok, majd megint rohanok. Egy bozótos részhez menekülök, hátha ott el tudok bújni a bokrok között. Megint hallom, hogy rohan mögöttem. Beugrok kettő sűrű kökény közé, hátha így megmenekülök. Becsukom a szemem, és várok. Ismét előjönnek a képek, de most más kínok vannak rajtuk. Lassan kinyitom a szemem, felnézek a csillagokra. Érzem, hogy az arcomon egy könnycsepp gördül végig. Nagyon félek. Mikor lesz vége ennek a szörnyűségnek? Ennél még a halál is jobb lehet. Úgy érzem, kezdek megőrülni. Várom a reggelt, hátha valaki rám talál és megment. Ahogy nézem a holdat, bevillan az agyamba a rengeteg ismert kép, és rájövök, ki követ. Felállok, kimászok a bozótosból, és elindulok lassan arra, amerről jöttem. Nem tehetek ellene semmit. Szembe kell néznem a félelmeimmel.
|