Az utolsó kacaj /avagy válaszlevél egy életunt barátnak/
Gungl Anna, szeretett dédnagymamám emlékére
Kedves Barátom!
Már tegnap megkaptam leveled, de csak ma adódott alkalmam hozzáfogni a válasz megírásához. Ha hosszan ecsetelném neked az élet millió szépségét, tudom, nem segítene , elkönyvelnél engem is a téged meg nem értő bolondok közé. Ezért hát úgy döntöttem, nem próbállak győzködni, inkább megosztom veled egyik tapasztalatom, mely segített megérteni nekem, hogy az életet mekkora áldás lehet, hogy az emberben mekkora erő is van. Ismersz, én is éppolyan makacs vénember vagyok, mint te magad.
Emlékszel még arra az idős anyókára, aki a falu végében lakott? Akinek fiával jó barátságban voltunk diákkorunkban? Nos, múlt hónap 15-én értesítettek, hogy haldoklik, hogy ha akarok, elmehetek hozzá végső búcsút venni, még egyszer láthatom. Természetesen éltem a lehetőséggel, s azonnal indultam. Az odaút nem volt szokatlan, láttam már haldoklót, már nem ráz meg az ilyesmi. De ami ott történt, az valahogy mégis más volt, mégis nagy hatással volt a jelenlevőkre, nagy hatással volt rám.
Amikor beléptem a házba, egy fiatal lány fogadott, Kate, a néni idősebbik unokája. Sietve bevezetett a szobába, ahol rajtam kívül még hárman voltak. Lina és Kate, az unokák, és Nel, a fiú. A néni az ágyán feküdt, szemei nyitva voltak, azzal köszönt nekem. Beszélni már hónapok óta nem tudott, agyának az a része egy agyvérzés után már nem működött. Csak nézett rám, nézett, és szeme mindent elmondott. Hogy boldog, hogy itt vagyok, hogy itt a fia, az unokái. Az ágya mellé ültem én is, a többiek közé. Éreztem, hogy így akarja. Éreztük, hogy lelke bejárja a teret, mindenkit elfogott a béke, a nyugalom. Ajkairól Lina törölgette a vízcseppeket. Lehunyta szemét pár percre aztán mikor újra felnyitotta, arcvonásai eltorzultak, és teljes teste görcsbe rándult. Hirtelen nem tudtuk, mit tegyünk, csak tartottuk. Egy percig tartott a roham. Mikor visszarogyott ágyára, Nel kétségbeesetten ölelte meg, úgy, ahogy még sose láttam. Az ölelésben benne volt az összes gyermeki szeretet, a fájdalom. „Édes anyukám, Istenem, édes drága anyukám.” Szinte ordításnak hallott ez a mondat, pedig remegő ajkaival épphogy csak súgta. Lina zokogva szorította kezét, még a roham alatt sem engedte el. Az asszony ránézett, és mozgatta ajkait, beszélni próbált, de nem jött ki hang száján, csak erős hörgés. A nénire néztem , és könnyeket láttam meg szeme sarkán. Napok óta még egy korty vizet sem ivott, és mégis képes sírni. A szobában mindenki sírt. Mikor elhallott a sírás, Nel, Kate, és én a szoba szélébe mentünk, Nel beszélni akart velünk. Ám amikor meghallottuk lánya hangját, csendben figyelni kezdtük. Lina ottmaradt, az ágy szélén, és halk éneklésbe kezdett. Azt az altatódalt dúdolta, amit a faluban mindenki ismert, amit ha meghallottam, mindig elfogott az álmosság. A néni a lányra nézett, és felkacagott. Arcára kiült a boldogság. Aztán hirtelen lehunyta szemét, melyet soha nem nyitott fel többé. Lina zokogva folytatta a dalt. Schlaf Kindlein schlaf….. Körülálltuk, és búcsúztunk távozó lelkétől. Az ágy mellett égő gyertya kialudt.
Nos, barátom, remélem sikerül leszűrnöd a történetből mondanivalóm, remélem kicsit másképp állsz eztán a dolgokhoz. Ha bármire szükséged lenne, írj, tudod, rám számíthatsz!
|