Csak egy érintés

Mellettem ülsz, tekinteted simogat,

Ez a szempár sok titkot tartogat.

Melegség önti el szívemet ilyenkor,

S lassan elvesztem az eszem ekkor.

Kezed oly gyengéden a kezemhez ér,

Beleremegek, s ereimben lüktet a vér.

Ajkad ízét szomjazom szüntelen,

Kívánom egész lényed kedvesem.

Elég egy pillantás, hogy lángra lobbants,

Elég egy forró csók, hogy karodban tarts.

Szívem hevesen ver, majd kiugrik,

Egész testem melegségre vágyik.

Ne várass soká, gyere közelebb,

Érzem ez a pillanat egyre hevesebb.

Lélegzetünk oly forró, akár a tűz,

Ez a szenvedély minden gondot elűz.

Együtt lobogunk most már a végtelenségig,

Míg ez a láng fel nem ér az égig.

2002. június

Úgy vágyom rád…

Úgy vágyom rád, mint szirmot bontó virág a nyárra,

Mint lágy esti szellő a mező ölelésére,

A nap minden pillanata rád emlékeztet,

Nincs perc, mikor ne jutnál eszembe.

Még szinte a csupasz lét is elviselhetetlen,

Más gondolat meg se fordul a fejemben.

Csak te, csak te vagy, ki boldoggá tesz engem,

Ajkad puhasága, bőröd illata a gyönyör nekem.

Szoríts, ölelj, soha ne engedj el drágám,

Mondd, hogy szeretsz, súgd, hogy vágysz rám,

Éjjel a hold is csak teérted kiált,

Nélküled, egyedül, vágyom a halált.

2002. június

Boldog idő

Gyönyörű napok, órák, percek,

S mi titeket felidéz, a képzelet.

Széppé teszitek életem pillanatait,

Rózsaszirmokká varázsoljátok kedvesem szavait.

Szavak, melyeket csak te mondhatsz ki így,

Szívem beleremeg, és a vágy is hív.

Mintha csak tegnap lett volna,

Hogy megfogtad kezem lágyan simogatva.

S hányszor átéltem már újra azt a percet,

Elmondani sem tudom azt, mennyire hálás vagyok neked.

Az a pár mesés hónap, melyeket együtt töltöttünk,

Felejthetetlen, mennyit nevettünk!

Nevettünk, mert boldogok vagyunk, s voltunk,

S mennyi-mennyi álom, amiket majd egyszer valóra váltunk…

2002. augusztus 6.

Köszönöm…

Köszönöm, hogy vagy nekem,

Hogy ennyire szeretsz engem.

Elfogadsz, megvédesz mindentől,

Sohasem bántasz, féltesz az élettől.

Köszönök neked minden boldog órát, s percet,

S a sok kedves szót, mely fülemben csengett.

Köszönöm érintésed, bizalmad, s jóságod,

Türelmed, szereteted, s a sok jó barátot.

Kicsi tollam sorolná még hálám sorait,

Száz oldal se lenne elég, mint réten a fűszál, hálám annyi.

Egyetlen szóval zárom e kis verset,

Vagy inkább kettővel: szeretlek téged.

2002. augusztus 6.

Gondolatban veled vagyok…

Gondolatban veled vagyok, benned,

 Minden szívdobbanásod, s lélegzeted,

Mozdulataid, s szavaid, gondolataid,

Engem idéznek, hívnak vágyaid.

Ott vagyok, hol más nem lehet,

Hol minden valóság, nem képzelet.

Benned, minden szervedben, sejtedben veled vagyok,

Érezni akarlak, bármit is teszel,

Hallani szívdobbanásod, s lélegzeted,

Látni mozdulataid, kiejteni szavaid,

Felidézni gondolataid.

Veled maradok ma, holnap, s azután,

Ha te is akarod, akkor az élet után.

2002. augusztus 15.

Reggel nélküled

Felkelt a nap, reggel van már,

Párnámon az illatod még most is vár.

Te már elmentél, s most egyedül vagyok,

A forró ágy, most langyos, elhagyatott.

Az éjjel varázslatos percei tartják fogva elmém,

Még most is csak azt várom, feküdj ide mellém.

Várok, várok rád édesem,

Nem számít meddig egyetlenem.

Ha megérkezel, újra felhevül a vágy is,

S a varázslatos percekből lesznek órák is.

Nem kell már többé csüggednem, ha így lesz,

Mert minden, amire vágytam, végre az enyém lesz!

2002. augusztus 15.

Van egy szó…

Van egy szó, amelyet sohasem lehet megunni,

S amit vég nélkül lehet kívánni.

Ha szerelmes vagy, élni sem tudsz e szó nélkül,

Kimondod, érzed, s elgyengülsz.

De ha akarod, erőt is adhat neked,

Kérheted kedvesed, maradjon veled.

Ha érzi e szó súlyát, veled fog maradni,

Soha nem bánt, s nem fog mást csak adni.

Rájöttél – e mi ez a szó?

Szívedbe néztél, s megtudtad-e mire való?

Ez a szó nem más, mint a szeretet,

Mit tőled senki és semmi el nem vehet.

2002. augusztus 15.

Este nélküled

Este van. Rád gondolok.

Kicsit egyedül, de azért megvagyok.

Fülemben halk zene szól,

Szívemben valaki dobol.

Vajon mit csinálhatsz most édesem?

Gondolsz-e most rám éppen?

Elmém minden idegszála nálad jár,

Szemeim előtt csak a te képed vibrál.

Várom a percet, mikor majd meghallok egy hangot:

„Szia kicsim, én vagyok!”

Miért megy oly lassan az idő?

Szinte csak vánszorog, el nem jön.

Bárcsak megölelhetnél, most, itt.

Karjaim simogatnának ott-itt.

Füledbe súgnám, mennyire szeretlek,

S ajkam ajkadhoz forrna örökre.

2002. augusztus 18.

A vallomás

Szemedbe néztem, s láttam valamit,

Csillogása más volt, mint eddig.

Boldog voltam, de meg is rémültem,

Szemeid könnytől csillogtak csak nekem.

Abban a percben megmozdult valami,

Éreztem magadhoz, akarsz láncolni.

Úgy szeretsz, mint e földön senki mást,

S e könnycsepp maga volt a vallomás.

E pillanat örökké élni fog bennem,

Boldogság lett úrrá szívemen.

Örökké melletted akarok lenni,

Mert így még soha nem szeretett senki.

2002. október 11.

Küzdeni kell

Csaták, végtelen küzdelem,

Éles szavak, határtalan türelem.

Csalódások, szenvedés, fájdalom,

S mi ezt követi, a nagy-nagy szánalom.

Tudom, mindez nincs hiába, hisz érted teszem,

A boldogságért, békéért, érted, s értem.

Néha úgy érzem, soha nem lelem meg a fényt a sötétben,

S hogy nem leszek már boldog ebben az életben.

De nem adom fel, mert tudom, van boldogság,

Csupán küzdeni kell, és miénk a Mennyország.

2003. április 20.

Vajon mi történt?

Nem tudom mi történt, valóban nem tudom,

Valami megváltozott bennem egy baljós napon.

A gyönyörű rózsa, mely csak az én lelkemben illatozik,

Úgy érzem, ma már hervadozik.

Talán mindez azért van, mert fájdalmat okozott nekem,

Egyetlen tüskéje túlságosan megsebezte szívem.

Vajon miért? Magam sem tudom.

Lehet, hogy túl sokat öntöztem vagy kiszáradt nagyon?

Ha öntöztem is, csak tiszta könnyemmel,

Ha gondoztam is, csak őszinte szerelemmel.

Ha bántottam is, csak a véletlen műve volt,

Ma már tudom: nagy hiba volt.

2003. április 20.

Honvágy

Itt a tavasz, rügyeznek a fák,

Mégsem örül a szívem,

Mert ez a tavasz is nélküled, múlik el már.

Itthon vagyok. Körülvesz a család,

Én mégsem én vagyok.

Szívem a zöld dombok felé húz,

Hol a kis templom harangja cseng,

Hol megrészegít a nyugalom,

Egy hely, hol mindenki szeret.

2005. április 14.

Neked

Hozzád írom e sorokat,

Tudnod kell, mit érzek most irántad.

Hogy mennyit jelentesz nekem,

S hogy nélküled elveszett az életem.

Lehet, hogy meg sem érdemellek,

De én akkor is szívből szeretlek.

Ennél jobban talán már nem is lehet,

Szeretni, óvni, félteni téged.

Még nem éreztem senki iránt, mit most érzek,

Talán azért, mert téged kerestelek.

Tudom, s biztos vagyok abban,

Nálam senki sem szeret téged jobban.

Fogtad kezem, mikor majdnem lehúzott a mélység,

S mellettem voltál, mikor gyötört a keserűség.

Átöleltél, magadhoz húztál, megcsókoltál,

Végigsimítottad arcom, rám mosolyogtál.

Lényed teljesen elkábított,

Meleg tekinteted elcsábított.

Ajkad rabul ejtett, hatalmába kerített,

Hangod lágysága, puhasága megérintett.

Nem tudom már kifejezni, mennyit jelentesz nekem,

Nagyon szeretlek, tudod te is, kellesz nekem!

Megkönnyebbülök, ha e szavakat papírra vetem,

Mert úgy érzem, nem bírja már elnyelni kicsi szívem.

Nem bírja már a sok szeretetet magába fogadni,

Ezért ki kell adnia magából, s szívedbe oltani.

Minden egyes szerelmes szó, mit most olvasol,

Mind egy-egy vallomás, mi csak neked szól.

Szeretnék mindig veled lenni, s csak ölelni, szorítani,

Mindig csak szeretni, szeretni, s boldognak látni…

                 2005. április. 28.